»Sok semmirekellő van Romániában,

de nincs köztük egy se, aki lemondana

ősei akár egy talpalatnyi földjéről is.«

(Eminescu)

✽ ✽ ✽

Ez a történet a III. Ukrán Front három – katonai műszóval – katlancsatájáról szól. Sietek leszögezni, hogy eme csaták történetét ne keresse senki a hadtörténelem lapjain, azokat ott nem találja meg. Az összecsapásokat is verbálisan vívták, a katlan is egy patkóra, a Kossuth téren található Parlament épületének üléstermére korlátozódott, és a három csata is a történelmünk közelmúltjában, 1993. május 4-én, május 10-én és 11-én zajlott le.

A hadi események kiváltó oka, a casus belli egy 1991. december 6-án titokban aláírt Ukrán–magyar barátsági szerződés egyetlen mondatának utolsó, pár szavas fordulata volt:

»A Felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs, és nem is lesz területi követelésük.«

Valójában a katlanba szorultak, a nemzeti önbecsülésünk védelmezői ennek a mondatnak a jövőre vonatkozó utolsó fordulatát kifogásolták, míg az őket bekerítő kormányerők azt állították, hogy mivel a helsinki nyilatkozatban elfogadtuk az erőszakos cselekedetekről történő lemondást, ezért kellett ezt a formulás alkalmazni. Ettől még a két fél békésen másként is megegyezhet. Mintha nem értették volna, vagy talán nem is akarták érteni, hogy ezzel a formulával a békés, tehát nem erőszakos határrevízióról mondtunk le.

A csatáknak két furcsasága is volt. Az egyik, hogy nem a kormánypárt és az ellenzék között zajlott, hanem a kormánypárton belül és az ellenzék a kormányt támogatta: »furcsa ez az országgyűlési vita abban az értelemben is, minthogyha az ellenzékiek védenék – úgymond – a Kormányt« – jegyezte meg Szűrős Mátyás. A másik pedig, hogy a kirobbant csatározásoknak voltak nem, illetve kevésbé közismert előzményei is.

1991. augusztus 24-én az Ukrán Legfelsőbb Tanács egyoldalúan kikiáltotta az elszakadást. Ezt egy december 1-jén megtartott referendum erősítette meg. Ugyanezen a napon – a Kárpátalja megyei tanács határozata értelmében – Kárpátalja autonómiájáról, a Beregszászi járásban pedig a magyar autonóm körzetről is szavaztak. a szavazók 87%-a, a beregszászi magyar autonóm körzet megteremtését a szavazók több mint 80%-a támogatta. 1992 áprilisában a KMKSZ elkészítette a Magyar Autonóm Körzet alapokmányának tervezetét, amit 1992. július 22-én azonban a területi tanács elutasította a Magyar Autonóm Körzet megalakulására vonatkozó törvénytervezetet és nem támogatta annak megvitatását a kijevi Legfelsőbb Tanácsban.

A Külügyi bizottság közel egy évvel korábban, 1992. június 3-án már tárgyalta a szerződést, de akkor azt egyhangúlag elvetve, visszautalta Jeszenszky Géza külügyminiszternek. A jegyzőkönyv szerint, az akkor elnöklő Horn Gyula még ezt javasolta Jeszenszkynek: »Én azt szeretném javasolni, hogy kezdeményezzük a Külügyminisztérium felé ennek oly módon történő megváltoztatását – tehát pontosan úgy hangzana, hogy a felek a Helsinki Záróokmányban foglaltaknak megfelelően járnak el minden területi kérdéssel kapcsolatban«.

Pontosan nem tudni, hogy mi történt az egy év alatt, mi lehetett az az ismeretlen esemény, hogy a Külügyi bizottság most már ugyanazt a szöveget nagy többséggel, egy ellenszavazat és egy tartózkodás mellett elfogadta? »Mi történt közben, merülhet fel a kérdés az emberben!« – mondta Szűrös Mátyás, majd még megjegyezte – »Őszintén meg kell vallanom, nekem is nem kevés vívódást és gyötrődést, egyfajta lelkiismereti konfliktust okozott a kérdés kezelése, végleges álláspontom kialakítása«.

Állítólag azért, mert számukra meggyőző lett az a rész, amely a magyar kisebbség helyzetét szabályozza az alapszerződésen belül. Kérdés, hogy ez egy évvel korábban, bár akkor is benne volt, miért nem volt meggyőző? Az is biztos, hogy Szent-Iványi István (SZDSZ) az ellenzék katonai hírszerzője felfedte, hogy »mindannyian kaptunk értesüléseket, információkat arra vonatkozóan, hogy részben a kormánypártok egyes tagjai, részben más képviselők nagyon komoly fenntartásokat hangoztatnak a megállapodással kapcsolatban«. Az is igaz lehet, hogy a kormánypárti szakadárokra nagy nyomás nehezedhetett, hiszen Fodor István Attila (MDF) a kormányerők oldaláról május 10-én nyilvánosan, a vita során kért engedélyt Jeszenszkytől, hogy felszólalhasson, mert az megígértette vele, hogy nem szólal fel. Ugyanis Jeszenszky, »abban a hiszemben volt, hogy itt nem lesznek disszonáns megnyilatkozások ebben a vitában«, hanem a Parlament se szó, se beszéd, ratifikálja a szerződést.

G. Nagyné Maczó Ágnes szerint Antall József, azért merte, azért tudta megígérni az ukránoknak a ratifikálást, mert »valóság a Zacsek és Kónya párbeszéd, miszerint a legtöbb ügynök az MDF-ben található. Mert ilyen hazaáruló döntést csak azok szavazhatnak meg, akiket sakkban tartanak, akiket megvesztegettek«. Én bizonyítékok hiányában nem merném állítani, hogy az ügynök múlt felfedésével Antall József zsarolta volna az érintett képviselőket, de egyes esetekben talán közrejátszhatott valamiféle hála a hallgatásáért. Csak sokkal később derült ki, hogy az MDF-es, gróf Bethlen István nővérét, Jolánt és édesanyját, gróf széki Teleki Margitot is beszervezték a III/III-as ügyosztály ügynökének. Így aztán származása okán is kikérte magának, hogy az ellenállók közül bárki Teleki Pálra, Bethlen Istvánra vagy Wesselényi Miklósra hivatkozzon. De amiatt is felháborodott, hogy szerinte lehetetlen dolog, hogy Antall József miniszterelnöknek a családi hátterével, Jeszenszky Gézának, mint az egyik legrégebbi felvidéki magyar család sarjának azt vessék a szemére, hogy hazaárulók, nemzetvesztők, a kádári politika folytatói, vagy még rosszabb, annak "túlteljesítői".

A kormány ellen lázadók legaktívabbjai Zétényi Zsolt, G. Nagyné Maczó Ágnes, Zacsek Gyula, Torgyán József, Dénes János, Király B. Izabella, Iván Béla, Miklós Árpád, Gerbovits Jenő, Kávássá Sándor, Prepelitzay István és Fodor István Attila voltak.

A kormányerők és az őket támogató ellenzékiek felhoztak ám hetet és havat. Király Zoltán azt a rémképet vetítette fel, hogy az ország számára a »legtragikusabb végkifejlet pedig az lehet, hogyha fegyveres konfliktusba keveredik szomszédaival.« Darvas Iván a határok átjárhatóságának majdan megvalósuló uniós eszmeiségét elégségesnek tartotta a határon kívüli magyarság számára. A Fidesz külügyére Németh Zsolt azzal támadta az ellenzőket, hogy mit fognak szólni az ukrán biztonsági szervek és külügyminisztériumi hivatalnokok, amikor végig fogják nézni, ezt a vitát. Nem fognak örülni. Tirts Tamás (Fidesz) pedig azt fejtette ki, hogy »a kisebbségi jogok tekintetében ez a szerződés példamutató, el tudjuk fogadni, és ezért a magunk részéről támogatni is fogjuk«.

A szerződés kisebbségvédelmi példamutatása abban állt, hogy a »nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása és ennek biztosítására meg kell teremteni minden szükséges feltételt«. (17. cikk)

Vitányi Iván a Szabad Nép közismert fordulataival operált, amikor bűnök elkövetésével vádolta a magyarságot, amiért szerinte »a birodalmi gondolat nevében magyarosítani akartak«, és a szerződést ellenzők »veszedelembe tudják dönteni Európát vagy az emberiséget«.

Vitányi méltó választ kapott Torgyán Józseftől, aki a vitát az ülésteremben követő ukrán nagykövetet, Dimitrij Tkacsot is megtámadta, elnézést kérve tőle, hogy csak nehezen ejti ki a nevét, de nem ő – mármint Torgyán József – volt az, aki »ezt a nevet Tkacsra« változtatta. (Torgyán itt tévedett vagy szándékosan ferdített, mert a magyar takács szláv eredetű szó és mi tettük be az „a” betűt a szóeleji mássalhangzó torlódás miatt). Ugyanis Dimitrij Tkacs úr 1992. március 27-én, beiktatása alkalmából a következőket mondta: »Szorgalmazzuk Kárpátalja önálló egységgé nyilvánítását. Autonómiára törekszünk, hogy mindenütt beleszólhassunk ügyeink intézésébe. Ez egy Beregszász központú magyar autonóm körzet volna. Kravcsuk elnök úr ígéretet tett arra, hogy elfogadása érdekében befolyását is latba veti«.

Torgyán valósággal agyagba taposta Jeszenszky Gézát és a védelmére kelőket: »mert még Kádár János sem jutott el addig, hogy egy ilyen kijelentést tegyen, mert Kádár János is csak azt mondotta, hogy nincs területi követelésünk, de annyi esze volt – elnézést kérek –, hogy nem tette hozzá: a jövőben sem lesz«. A külügyminiszter úr hozzáírta és a miniszterelnök úr pedig aláírta.

Mivel a kormány és a kormányt támogató erők arra hivatkoztak, hogy a kárpátaljai teljes magyarság kérése az, hogy ratifikáljuk a szerződést, és miként azt Németh Zsolt Fidesz külügyér mondta: »Fodó Sándor, a KMKSZ elnöke ebben a minőségében jelentette ki számtalan alkalommal az elmúlt időszakban, hogy ne kövessen el a magyar Parlament őrültséget azzal, hogy nem írja alá«, Zacsek Gyula két dokumentumot is letett a házelnök asztalára. Az első a Beregszászon pár nappal korábban ülésezett a KMKSZ határozata volt:

»Alulírott kárpátaljai magyarok, ukrán állampolgárok kijelentjük, hogy az ukrán–magyar alapszerződés pontos tartalmáról nem volt tudomásunk, azt velünk senki nem egyeztette, véleményünket nem kérte ki, ezért senkit fel sem hatalmazhattunk arra, hogy a nevünkben e szerződés megerősítésére kérje a magyar Országgyűlést. Beregszász, 1993. május 7-9.«

A másik pedig az 1991-től önálló nemzetiségük elismeréséért küzdő kárpátaljai ruszinok felhívása:

»Mi, kárpátaljai ruszinok tiltakozunk az ellen, hogy Ukrajna kormánya ismételten figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat, dönt egy nép sorsáról a háta mögött. Felhívjuk Magyarország Parlamentjét, ne hagyja el a megszállt Kárpátalja népét, mely ezer éven át békességben, sok nemzetiséget egyesítve, beleszámítva a 200000 tősgyökeres magyart és még többet is, és ne ratifikálja a tárgyalásra került Ukrán–magyar szerződést, mely véglegesítené az 1945. évi Fillinger-Molotov egyezséget. A vezetőség megbízásából Kárpátaljai Ruszinok Egyesületének elnöke.«

Többen felvetették, hogy ez a szerződés precedensül szolgál majd más esetekben is. Ezt természetesen a kormányerők és támogatóik tagadták, aztán jött a pufajkájából időnként előbújó kürtszavú Gyula által megkötött magyar–román szerződés, mely ezt tartalmazta: »Úgyszintén megerősítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincsen és ilyet a jövőben sem támasztanak.« A Szlovákiával kötött pedig ezt: »Megerősítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincs és ilyet a jövőben sem támasztanak.«

Mosolyoghattunk Torgyán Józsefen, de el kell ismerni, hogy tökös legény volt. Hiszen keményen odamondta Jeszenszkynek, hogyha egy írástudatlan juhászt bíztak volna meg, az is le tudott volna mondani mindenről. Torgyán József még megkérdezte, hogy miért küzdött Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc, ha jön Jeszenszky Géza, és eladja mindazt?

Jeszenszky a vita lezárását követően nagy büszkén kifejtette, hogy »1991. december 6-án az egész világ diplomáciai bravúrnak tekintette, hogy egyetlen napon kötöttünk egy számunkra is előnyös szerződést Gorbacsov akkor még létező Szovjetuniójával, Jelcin akkor születő Oroszországával és Kravcsuknak még inkább a születés stádiumában levő Ukrajnájával«. Továbbá a most kritizálókon kérte számon, hogy miért nem foglalkoztak tavalyi első bizottsági tárgyalás óta a szerződéssel. Minta nem is neki kellett volna azzal foglalkoznia, miután a külügyi bizottság akkor azt egyhangúlag, mint alkalmatlant elvetette.

Végül maga Antall József szólalt fel, aki 20 percen keresztül védte a szerződést. Nem akart reagálni és visszautasítani, miként mondta, egyetlen egy kritikai megjegyzést sem. Kijelentette, hogy vállalja a felelősséget. Beszédében kifejtette, hogy minden annak a célnak érdekében történt, hogy az elszakított magyarság megmaradjon szülőföldjén.

Tudom, Antall József ekkor már súlyos beteg volt. És ezt ő is tudta, érezte, mert a személyét ért bírálatokra személyes konklúziójaként ezt vonta le: »Sajnos, ebben a Házban hosszú története során néhányszor elhangzott a hazafiatlanság vádja olyanokkal szemben, akiknek később egészen más emléket állítottak. Ha a magyar Országgyűlés – és szerény személyem is – így fog járni a hazafiatlanság vádjával szemben, akkor nyugodtan fogok a túlvilágra költözni.«

A III. Ukrán Front katlancsatái május 11-én 19 óra 30 perckor befejeződtek: a szerződést magyar Országgyűlés 223 igen szavazattal, 39 ellenszavazattal, 17 tartózkodás mellett elfogadta.

✽ ✽ ✽

A kárpátaljai magyarság sorsának azóta bekövetkezett alakulása alapján a történelem széke előtti ítéletet, mindenki önmaga vonja le. Még abba sem szeretnék találgatni, hogy szegény Antall nyugodtan pihen-e sírjában. Csak szomorú szívvel hivatkoznom ismét Zacsek Gyula ott és akkor elhangzott mondatára, amely megvilágítja magyar nemzetünk jelen állapotát, és amelyben Eminescu Mihailnak, a legismertebb román költőnek a 19. század végén elhangzott egy mondatát idézte:

»Sok semmirekellő van Romániában, de nincs köztük egy se, aki lemondana ősei akár egy talpalatnyi földjéről is.«

✽ ✽ ✽