1931. október 19-én 89 éves korában hunyt el Kolozsvárott, a magyar színjátszás nagy öregje, Szentgyörgyi István.

1842. február 2-án született a Nógrád megyei Diósjenőn, ahol édesapja, kinek eredeti foglalkozása népiskolai tanító, jegyző volt. Nagyapja, szintén István református lelkészi pályáját akarta követni, és diákja lett a debreceni kollégiumnak, de 1860-ban elment Alsódabasra rektornak, de belekóstolva a falusi tanítók nehéz kenyerébe, ettől is elment a kedve, és így 19 évesen beállt Kassára, Latabár Endre társulatába 18 forintos havi gázsival színésznek. Ebbeli elhatározása aztán végleges lett, részint, mert édesapja is kedvelte a művészetet, és gyakran nyújtott vendégszerető hajlékot a vándorszínészeknek. Másfelől talán, mert a családi legendárium szerint egyik ősük III. Endre király udvari bolondja volt.

10 évi vándorszínészkedés után, amely nem szűkölködött a családi tragédiákban, feleségétől, Kecskés Róza színésznőtől született három gyermeküket is elvesztették, 1871-ben állandó otthonra leltek Kolozsváron, a Farkas utcai Nemzeti Színházban. Az itt töltött 60 év alatt játszott ő sok mindent, de amint a korának, színházi szakemberei és a kor színikritikusai mondták, ő volt az egyetlen hiteles Tiborc. Még magánál a közismertebb Rózsahegyi Kálmánnál is jobb volt. „Művészi eszközei példátlanul egyszerűek és puritánul nemesek voltak. Nem játszott, hanem élt a színpadon” – írta róla színigazgatója, Janovics Jenő.

✽ ✽ ✽

Mivel elszegényedett nemesi származású volt, vérét ugyanúgy, mint minden szegény magyar parasztét, átjárta a föld szeretete. A föld volt az öröme, szerelme, élete célja. Ha nem volt próbája kiment a Donáth utcai szőlőjébe, barnára sült, izzadságtól gyöngyöző homlokkal ásta, kapálta azt. Csontos kezének nyomása alatt az ásó mélyen fúródik a fekete földbe. Teli tüdővel szívta magába a föld leheletét.

A kolozsvári Mátyás király szobor alkotója, Fadrusz János, a Zilahon felállított Wesselényi szobrának jobbágy alakját róla mintázta. A szobrot 1935-ben az oláhok lerombolták és csak a visszatérés után, 1942-ben állították helyre.

1930-ban a kolozsvári vezetőség új, „pesti” rendezőt hozatott le, hogy azzal újíttassa fel Katona Bánk bánját. Ez a újmódi rendező Katona drámáját átgyúrta, a szöveget javította, a jeleneteket össze-visszahányta. Úgy megrövidítette a tragédiát, hogy az előadás ne tartson két és egy negyed óránál tovább, nehogy megunja a közönség.

A színészek persze szó nélkül követték az utasításokat, nem mertek szólani, mert hiszen egy "pesti" rendező parancsolgatott, de azután következett Tiborc jelenése. Szentgyörgyi bele fog a királyné elleni panaszába, de amikor a harmadik sor végére ér élesen csattan a pesti rendező fölényes hangja:

"Ez itt hosszadalmas. Itt nyolc sort kihagyunk, húzza ki Szentgyörgyi úr."

Szentgyörgyi István megállt. Végigsimította a kabátujjával homlokát, hogy talán álmodik. Körülnézett, hogy hol is van? Azután akkorát dobbant a lábával, hogy a deszkák megreszketnek alatta. S fuldokolva tört ki belőle a szidalom:

"Hogy kihagyjuk?! Kihagyták ám a maga agyvelejét módern úr-öcsém, amikor született. Kicsoda, micsoda maga, mi fán termett, ki fia-borja, hogy hozzá mer nyúlni Katona Józsefhez?"

És áradt belőle a szó. De azokat már nem írhatom le. Azután elment, döngő léptekkel, nagyokat fújva.

Másnap, amikor a színházi titkár felkereste a lakásán, hogy rábeszélje a húzások elfogadására, olyan cifra káromkodásokkal kergette ki, hogy az meg sem merte mondani az üzenetét.

1929-ben így írt róla a Nyugat című folyóirat kritikusa: „Boldog vagyok, hogy láttam Szentgyörgyit, (...) Szentgyörgyi István akkor is megbámulni való istencsodája lenne, ha nem volna egyébként nyolcvannyolc esztendős korában is még mindig aktív színművész. Így a csoda persze még nagyobb: három órán át nem tévedni meg a szövegben, dalolni teljes tüdővel – „földiekkel játszó égi tünemény...” – s táncolni perceken át csárdást, világcsoda kérem, ha úgy tetszik, ez az életben oly szerény, kitűnő aktor, Pista bácsi.

✽ ✽ ✽

Kicsit megkésve, 1931. április 14-én a Süt a nap című előadáson, ez volt a év első olyan előadása, amelybe ki volt tűzve, ünnepelték volna születésnapját, de az influenza ágyba kényszerítette. Levélben küldötte el az ünneplésére összegyűltek számára írt írásos üzenetét Janovics Jenőnek:

„Betegségemmel végzeten megfosztott attól, hogy a tisztelőim által rendezett jubiláris előadáson megjelenhessek. A testroncs itthon maradt, de a fájó szív és gyötrődő lélek ott hánykódik és vergődik a dobogón közöttetek. Soraimat kérlek olvasd fel és élő szóval juttasd el a nagyérdemű közönséghez és azokhoz, akiket illet.

Felejteni! Felejteni!

De könnyű ezt kimondani

Ki felejti, hogy volt: Múlt

Szíve fele megbénult.

Nem felejtelek szép múlt!

Farkas utcai öreg színház, erős színészetünk ringó bölcsőjének egykori színhelye!

A Hunyadi téri egykori sárfészekből kimagasló, nagy reményekkel felépült, már néhai Nemzeti Színház!

Szamos parti deszkabódéból átformálódott, hatalmas kupolát tartó beton nyári színház!

A. tehetségéhez képest áldozatkészséget mindenkor meghozó lelkes közönség!

De sok feledhetetlen emlék köt mindezekhez, miket végső leheletemig őrizni fogoki

Itthon, a régi és közel múltban, ahol a kolozsvári színház a magyar és általános kultúra nevében zászlót bontott, a zászlóra írott harcosok között hatvan éven keresztül egy szív mindig helyet foglalt. A zászlót az idő foszlásokká tépte. A rajtalévő nevek viselőikkel együtt a feledés homályába merültek! A zászló szertefoszlott, csak rúdja maradt emlékül.

Ezt a zászlórudat egy kilencven éves vén harcos tartja a szikár, csontos kezében és átadja nektek ifjú nemzedék. Tűzzetek reá új zászlót.

Kelet, Nyugat, Észak és Dél felé bátran lobogtatva, lankadatlanul vívjátok alatta fajunk, nemzetünk kultúrharcát.”

✽ ✽ ✽

Betegségéről, haláláról így számolt be Janovics Jenő, a színház igazgatója:

Félévvel később ágynak dőlt. A színház derék orvosa, Reitter Arthur is nagy szeretettel kezelte, ápolgatta. Mégis egyszer elhívtuk hozzá egy híres professzort, aki megvizsgálta és eltiltotta a pipától és az italtól. Ez nagyon elkeserítette. Két nap múlva, amikor meglátogattam, az asztalán ott volt a boros flaskó, szájában a pipa. Kérdőleg néztem rá. Huncutul mosolygott: "Te direktorom, az a kicsi Reitter nagyon okos ember. Azt mondta nekem, hogyha már 90-ik évemig pipáztam és iddogáltam, hát pipázzak csak tovább is, meg igyam meg naponként a félliter borocskámat. Az nem árt. Nem is árt. Igaza van a kicsi Reitternek."

A betegsége súlyosodott. De nem panaszkodott, csak azt fájlalta, hogy a szőlője árva marad, hogy nem mehet ki kapálni, szénát gyűjteni, mert fáj a dereka. Egy éjszaka megfordult az ágyában, a pipa kiesett a szájából.

Elment, itt hagyott bennünket. Egyszerűen, póz nélkül, jajszó nélkül ment el, félelem nélkül, ahogy élt.

Felejthetetlen hamvait a Házsongárdi temető őrzi.

✽ ✽ ✽