Megkésve, csak most tudtam meg, hogy a nyáron itt hagyott minket Horváth László az Operaház vezető szcenikusa, a KELLÉKES. Igen a kellékes, mert magát annak tartotta. Gondoltam, csak én maradtam le temetéséről, mint már távoli, elszakadt nyugdíjas, valószínűleg azonban sokan mások is. Az Operaház gondnoksága biztos kitette a fekete lobogót pár napra, amit, lévén nyári szünet nem vett észre senki. Az Operaház honlapján se egy nekrológ, se egy árva sor sorsáról. Hogy ezen miért is csodálkozok, nem tudom. Az Operaház sohase becsülte meg igazán hűséges tagjait, közkatonáit. Pedig, ha valaki megérdemelte volna, az Horváth Laci volt.

Horváth Laci egy volt a színházzal. Lacit mindenki szerette és Laci mindenkit szeretett a színházban. Mi sem lehet erre nagyobb bizonyíték, mint hogy remekbe szabott könyvében, az Emlékpróbában mindenkit „urazott”. Még a nála sokkal fiatalabb kellékes társát Böröcz Jóskát is, Böröcz úrnak nevezte. Bár ez első – és sajnos utolsó - könyve volt, stílusa, mintha egy már kiforrott író stílusa lett volna. Amikor elolvastam, felhívtam, és csak ennyiben foglaltam össze kritikámat: Jó darabig nem találtam helyet a könyvednek, amikor észrevettem, hogy két könyv között még van még egy kis hely. Így aztán bekerült a helyére egy Krúdy és egy Márai Sándor kötet közé.

A Színművészeti Főiskolán kezdte színházi életét, mint dramaturg tanonc. Karrierjét azonban a történelem kettészabta. Miután kiszabadult Kádár börtönéből, ahová az 1956-os, ki tudja milyen, ráfogott rendszer buktató tevékenységért, bedugták, 1958-ban – mi másnak is mehetett volna – beállt kellékesnek az Operaházba. Hordta, rakosgatta, törölgette, kiosztotta a sztároknak és visszavette tőlük a talmin csillogó kellékeit.

Számomra, mint egy megkésett, vagy korát túlélt Krúdy figura létezett. Ő óbudai volt, én Széna téri. 1956-ban számára a Schmidt-kastély, számomra a Széna tér volt a világtörténelem. Az életéről, az Operaházról (hisz a kettő egy s ugyan az) írt könyvéből tudom, hogy azonos volt életterünk. Ő a Sipos vendéglőtől számolta a kocsmákat, éttermeket, eszpresszókat a Várban található Old Firenzéig. Én, az Old Firenzétől a Siposig. A közbeeső állomások mindkettőnk számára ugyanazok voltak.

Most végleg átszerződött a Divina Commediahoz, mint kellékes. Butz Károly és Vörös Laci ügyelő urak – ahogy könyvében nevezte őket – sürgetve hívták, hogy hozza már a csillogó csillagkelléket a korábban átszerződött Éj királynőjének, hogy kezdetét vehesse a galaktikus égi előadás.

In memoriam Horváth Laci !