„S most azt szeretném, lenne sátor
s egy oszlopánál megfogható a világ,
hogy azt téphetném ki, s vágnám a semmibe.
Ezt tették veled, Sámson az emberek.”

ELŐSZÓ

Joggal merülhet fel majd kérdés az olvasóban, hogy bár tanulmányomban Szokolay Sándor Sámson című operájának szövegkönyvét tűztem ki vizsgálódásaim céljául, mégis Németh László Sámson című drámájával foglalkozom túlnyomó részben és ennek a műnek értékelésére esik a hangsúly. Ennek magyarázatát Szokolay operatémát választó gyakorlata adja. Operáinak szövegkönyveit ez ideig irodalmilag értékes, jól megszerkesztett, jelentős drámákra alapozta (Lorca: Vérnász, Shakespeare: Hamlet). Szövegkönyveit, a jelentős szövegegyezés miatt, azonosnak tekinthetjük az eredeti drámákkal. A köztük mutatkozó eltéréseket és különbségeket pedig, mint a megváltozott előadási módozat – jelen esetben opera – miatt szükségessé vált dramaturgiai változtatásokat értékelhetjük. Esetünkben tehát, amikor Németh László művét tárgyaljuk, egyben Szokolay operájának szövegkönyvét is értékeljük. Bevezetőként kitérünk a drámai mű keletkezésében egyedüli forrásként szerepet játszó bibliai elbeszélésre, végül kitérek a dráma és Szokolay szövegkönyve eltérései vizsgálatára.

SÁMSON A BIBLIÁBAN

A bibliai Sámson történetét a Bírák könyvében találjuk, és mintegy négy fejezetet ölel fel. (Bir: 13-16). A Bírák könyvének tartalmát tekintve jelentős részben az egyiptomi kivonulás utáni, a Józsua által megkezdett honfoglalás eseményeit, harcait rögzíti. De találhatunk ezekhez az eseményekhez semmivel sem kapcsolódó történeteket is, például egy variációját a Lót-elbeszélésnek (Bir: 19, 15-30). A kánaáni népek és a kívülről támadó ellenséges törzsek ellen Izraelnek kemény harcot kellett vívnia. Ezekben a harcokban Jahve (Jehova) és a nép által választott vezér, bíró (héberül: sófet) viszi népe ügyét győzelemre. A könyv keletkezési ideje bizonytalan. Valószínűleg a babilóniai fogság (i. e. 8-6. sz.) után keletkezhetett, természetesen számos régebbre visszanyúló írásos és szóbeli hagyomány alapján. Például itt található meg az Ó-testamentum legősibb részlete is (i. e. 1250 körül), a Debóra-ének (Bir. 5), amely még Jahvét, mint sivatagi viharistent mutatja be. A bibliatudomány a Bírák könyvét „kis” és „nagy” történetekre osztja fel terjedelmük alapján. Sámson, sorban a tizenkettedik és egyben az utolsó bíró, a maga négy fejezetével az úgynevezett „nagy” történetekhez tartozik.

Egy elveszett mítosz

Ha Sámson személyét, mint történelmi személyt próbáljuk meg értelmezni – természetesen amennyiben a biblia ilyen értelmezést egyáltalában lehetségessé tesz – a következőket állapíthatjuk meg: Apja, Manoah, egy Dán törzsbeli férfi, aki Córa városában élt. Anyja nevét nem őrizte meg a hagyomány, csak annyit tudunk róla, hogy sokáig meddő volt.

Egyes talmudista biblia magyarázók Júda törzsbelinek vélik. A késői és csodás körülmények között született gyermekének ő adta a Sámson nevet (Bir: 13, 14), mely tény még egy ősi matriarchális kultúrára utal. Maga a név a sémi Samas, Nap szóból származik és vélhetőleg egy Nap-mítoszt őrzött meg, bár igen sok az azonosság a bibliai Sámson elbeszélés a görög Héraklész mondakör között..

A hagyományos régi zsidó irodalom gyakran természetfeletti emberrel, illetve Istennel hasonlítja össze Sámsont. Az egyik a következőket állapítja meg: „Sámson úgy bíráskodott a népen, akárcsak apja az égben, azért mondja a vers (Gen: 49, 16): Dán ítélője lesz a népnek, mint az Egyetlen.” – A régi magyarázat a Jákobi áldást Sámsonra vonatkoztatja, aki Dán törzséből származott. Nem hiába volt a neve Sámson, Nap, mint isten neve, akiről ezt mondja a zsoltár (Zsolt: 84, 12): „Mert nap és paizs az Úr Isten”. De vonatkoztatják a Gen: 49, 17-t is Sámsonra: „Lészen Dán mérges kígyó az úton”. Viszont Robert Graves és Raphael Patai a zsidó mitológia kutatói szerint Jahvét valamikor egy kígyó-istennel azonosították: „a héber tradíciók szerint Mózes Isten parancsára rézkígyót készített (Num: 21, 8-9), amelyet a templom szentélyében tiszteltek mindaddig, amíg Ezékiás, a reformer király meg nem semmisítette (2 Kir: 18, 4).

Más források Sámson óriási termetét emelik ki és feltételezik róla, hogy vállszélessége 60 öl volt (1,8 m * 60 = 108 m), ugyanis a Gázai városkapu köztudomásúlag ennél nem volt kevesebb. A Midras viszont Góliáttal hasonlítja össze: „két vitéze volt a világnak, Sámson Izraelben és Góliát a pogány népeknél. Mindkettő azért pusztult el, mert erejüket egyéni érdemüknek tartották, nem pedig Isten kivételes adományának.”

Sokat foglalkozik a hagyományos irodalom Sámsonnak a nőkhöz fűződő viszonyával. És nem véletlenül, hiszen a bibliai elbeszélés is ezek körül bonyolódik. Női kalandjait általában hibául tudják be, bár nem hiányzik az a tendencia sem, amellyel mintegy menteni kívánják ebbeli tévelygéseit. A Bir: 14, 4 verse alapján sorsszerűségnek állítják be a filiszteus nőkhöz való viszonyait. Érdekesnek tűnik az a magyarázat is, amely Sámsonnak, a fogság alatt végzett munkájára vonatkozik. (Bir: 16, 21) Eszerint a gabonaőrlés képletesen értendő, filiszteus nőket vittek el hozzá, hogy tőle foganjanak.

Hogy a Sámson történetben mitológiai nyomokat keresünk nem véletlen. Aki a mítosz szót betű szerint alkalmazza, az a bibliában nem találhat mítoszokat. De nem tagadható, hogy a biblia, bár csak rövid utalásokkal, de sejteti az elveszett mitológia gazdagságát. Feltűnő, hogy a hagyományos zsidó vallásos irodalom, a Talmud és a Midrás is az elvárható monoteista szemlélet helyett mennyire mitologikusan értelmezi Sámson alakját. De fel kell hívnunk a figyelmet azokra a sajátságos eltérésekre is, melyek Sámson személyét, jelentőségét fokozatosan megnövelik, mintegy kiemelik a Bírák könyvének többi szereplőjével szemben. Mint már említettük, születésének körülményei is csodálatosak. Anya, hosszú meddőség után, idős korában szült. Ez önmagában még nem adna okot arra, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsunk neki, hiszen a bibliában találhatók ezzel analóg helyzetek, bár a Bírák könyvében ezen kívül egy sem. Ehhez a tényhez társul még a fogantatás előtti angyali (isteni) jelenés az ószövetségi részt tekintve, csak Sáránál – Ábrahám felesége (Gen: 21,1-2) – áll fenn, valamint a nazarénusi fogadalom is csak Sámsonnál (Bir: 13, 4-5) és a Bírák könyvén kívül Sámuel prófétánál (1 Sám: 1,11-15) lelhető fel.

Ha cselekedeteit, tetteit szemléljük, szintén minőségbeli eltéréseket észlelhetünk a többi bíróval ellentétben. Sámson egymaga egy szamárállkapoccsal megöl ezer filiszteust, kiemeli és elviszi vállán a gázai városkaput, végül ledönti a gázai Dágon templomot. „Amiképpen Istennek a háborúban nincs szüksége mások segítségére, úgy Sámsonnak sem volt” – állapítja meg róla a Midras. A Bírák könyvének többi hőse, Sámgár kivételével, a racionális ész számára érthető, megmagyarázható és elfogadható katonai és hadvezetési sikereket értek csak el. Sámgár a kronologikus sorban a harmadik bíró szintén mítosznyomnak tekinthető. (Bir: 3, 31). Anya, Anat az ugariti vérszomjas szerelem istennő, és az ökör-ösztökét, mellyel Sámgár hatszáz filiszteust ölt meg, valószínűleg Él bikaistentől (apjától?) kapta. Szentiványi Róbert azonban úgy véli, hogy a szamárállkapoccsal történő ölés a megverés hibás fordításának eredménye.

A bibliai Sámson elbeszélés valószínűleg két egymástól független történet összeillesztéséből alakult ki. Erre utal a Bírák könyvének jellegzetes szerkesztési metódusától eltérő megoldása: az egyes történetek végén a szerző-szerkesztő összesítve meghatározza az illető bíró működésének, bíráskodásának éveit. A Sámson elbeszélésben, két esetben is megadja Sámson tevékenységének éveit. Az elsőt az ezer filiszteus megölése után (Bir: 15, 20), a másodikat a Delila kaland és a Dágon-templom lerombolása után (Bir: 16, 31).

Nevek a Sámsonban

1.) Manoah (מנוח) Sámson apjának neve. Héber kiejtése megegyezik a magyaréval, és nyugalmat, pihenőhelyet jelent. Igéből képzett (praeformativumos) név és általában a cselekvés alanyát, tárgyát, helyét, vagy idejét jelöli meg: pl.: כתב (ktb) írni – מיכתב (miktáb) irat, levél.

2.) Sámson (שמשון). A név jelenlegi, illetve bibliai olvasata szerinti kiejtése: Simson. Képzett név a sémi eredetű samas-nap szóból (nomina deritvata nominalia). Eredetileg sams – akkádul (samsu) – héber: שמש (semes). Az afformatívumuson képző az eredeti főnév kicsinyítését eredményezi, pl.: איש (’is) ember, férfi – אישון ('ison) emberke. A Bir: 13, 24 szerint anyja nevezte el, amely az ősi matriarchális kultúrára utal.

3.) Timnát – helységnév. A Bírák könyvében levő kifejezést (Bir: 14, 1-2) Károli tévesen írja. Az eredeti helységnév Timna. A szógyökhöz תמן (tmn) kapcsolódó תע (tá) a nőnemet jelölő ת (t) és a régi tárgyi végződésre visszavezethető hangsúlytalan ע (a) – legtöbbször, mint itt is, a cselekvés irányát jelenti (hé locale), pl.: עזה ('ázá) Gáza – עזתה ('ázátá) Gázába. Tehát esetünkben Timnába. Egyébként Károli ugyanezt a kifejezést a Gen: 38,12-13-ban, a helyesen Timnábának írja.

4.) Timneus. Németh Lászlónál személynév. A Biblia Hebricaban szereplő התמני (hátimni) kifejezés (névelős alak) szó szerint „a timnai” embert, férfit jelenti. Károli latinos képzővel írja: „a timneus”, a timnáti helyett.

5.) Delila. Filiszteus nőnek tartják számon, bár a biblia erre nézve nem tesz semmiféle említést. Ha a héber דלילה (dljlh)-ból a kezdő ד (d) betűt levágjuk a maradék לילה (ljlh) éjszakát jelent. A kezdő ד (d) viszont a héberben számértéke szerint négyet. Delila négyszer kérdezte Sámsont titka felől és Sámson négy éjszakát töltött nála. Rabbi Meir ókori biblia magyarázó viszont a דל (dl) gyökből származtatja. Értelmezésében: kevesbítő, csökkentő, szegényítő.

6.) Jefte. Héber kiejtése יפתח (Jiftách). Jelentése bizonytalan, vagy a יפת (jefet) görögség szóból, vagy pedig a פתח (ftch) nyitni, kezdeni igéből, illetve a kapu, nyílás szóból származik. Sorban a nyolcadik bíró. Története Agamemnon történetével analóg. Istennek, a győztes háborúért tett fogadalma miatt fel kell áldoznia leányát, Iphigéniát. „És fogadást tőn Jefte az Úrnak, és monda: Ha mindenestől kezembe adod az Ammon fiait: Akkor valami kijövénd az én házamnak ajtaján előmbe, mikor békével visszatérek az Ammon fiaitól, legyen az Úré, és megáldozom azt egészen égőáldozatul” (Bir: 11, 30-31).

7.) Góliát. A drámában Jefte filiszteus neve: גלית (glit), általmenés vagy feltaláló. Németh László az anyja révén zsidó származású szereplő filiszteus nevét, a Sámuel könyvében leírt Dávid és a filiszteus Góliát történetből kölcsönözte. (1 Sám 17, 42 ill. 2 Sám 21, 19)

8.) Dágon. A filiszteusok főistene, szíriai és föníciai nevén Dagan. Eredeti szerepe valószínűleg az esővel áll kapcsolatban, bár másodlagosan a népi szómagyarázat a gabona szót kapcsolja alakjához.

9.) Etham. Egy sziklaszirt neve. Talán a héber עיט (ajith) saskeselyű többesszámú alakjából עיטים (ajithim)-ből: a Biblia Hebricaban (etham).

10.) Lehi. A Biblia Hebricaban לחי (lechi) állkapocs. Sámson Ramatlehi-nek nevezi el. רמות (rámót) fennsíkból רמת (rámat). Talán tévedésből szócsere következet be. Az eredeti név nélküli fennsíkot, miután egy szamár állkapcsával agyon vert ezer filiszteust Lehi-ramatnak nevezte (Állkapocs-fennsík).

11.) Eskon, Kordon, Efton nem azonosítható nevek.

NÉMETH LÁSZLÓ SÁMSONJA

A mű keletkezése

1945 tavaszán, Budapest ostroma után, Békésen írta meg Németh László a Sámsont. A téma megírásának indítékáról maga a szerző vall az Előszó a Sámsonhoz című írásában. Az ostrom alatti több hónapos koplalás után, „mint a megnyírt Sámson, aki észrevette, hogy hajával együtt az ereje is visszatér”, úgy érezte Németh László is a lábadozás alatti „visszatérő erő előbb bágyadt, majd mind diadalmasabb boldogságát.” Ennyi és nem több, Németh László szerint az az inspiráló életérzés, mely a dráma létrejöttében közreműködött. Az életében elkövetkező tíz év, a malomkövet hajtó óraadó tanárként és fordítóként működő, a „játékból kiütött” író és a malombörtönbe letaszított ószövetségi bíró közötti mindenféle kapcsolat – figyelmeztet Németh – csak verem, melybe könnyen beleeshet az irodalomkutató.

Németh mindkét tájékoztatását, fontosnak ítélem, a dráma keletkezésének vizsgálatakor. A munkásságát értelmezők, gyakran megállapították, hogy drámái szubjektívek. Németh elfogadja ezt a terminológiát, hogy a drámaírás egyfajta intenzív moliére-i módját űzi, de felhívja a figyelmet arra, hogy az objektív dráma; az extenzív shakespeare-i drámaírás és a moliére-i szubjektív közötti különbséget csak az okozza, hogy Moliére-ről többet tudunk, mint Shakespeare-ről. Az idő múlásával az ő személyes ügyének érzett munkája is, az emlékek halványodásával, egyre objektívebb lesz.

Németh Sámson keletkezéséhez fűzött megjegyzéseivel, remek kelepcét állított fel a kutatónak. Hiszen, ha elfogadjuk, hogy a keletkezés egyetlen indítéka az ujjá születő élet boldogító érzete volt, akkor érthetetlennek tűnik, a dráma egész hangulatát meghatározó utolsó mondta, mely talán az emberi társadalomról alkotott véleményeknek az egyik lehetséges legpesszimistább megfogalmazása. Németh tiltakozott a Sámson ilyen értelmű meghatározása ellen. Benedek Andrásnak a Nemzeti Színház dramaturgjának írt nyílt levelében adott válaszában, azzal érvel, hogy a „haj kinő” és hogy „magyar viszonylatban ez a legoptimistább”. Némethnek abban igaza van, hogy a „haj” mindig és újból „kinő” és ez önmagában pozitívumként értékelhető, de rá kell mutatnunk, hogy a magyar viszonyokra történő kitételében, a megkülönböztető „magyar” jelző miatt, már negatív tendenciák mutatkoznak. Meggyőződésem, hogy az életrajzi adatok ismeretével a mű, ha csak valamiféle próféciai, látnoki képességekkel nem magyarázzuk, a felmerült ellentmondásosság miatt megoldhatatlan és értelmezhetetlen. A Sámson nem a haj kinövésével zárul, hanem azzal, mint meglevő potenciális ténnyel indul. És nem egy diadalmas filiszteus pusztításba torkollik, hanem egy keserű, reményét és hitét vesztett óriás önpusztító eltemetkezésébe.

A dráma szerkezete

A dráma megírásához Németh forrásanyagul csak a bibliát használta. A. három felvonásos verses dráma, mintegy 1500 sor, a bibliai elbeszélés utolsó eseményét, nyolc versszakát (Bir: 16, 22-30) dolgozza fel. A műben Sámson utolsó óráinak, napjának eseményeit látjuk, de Németh módot talál arra, hogy a cselekmény replikákban beszőve szinte epikus részletességgel megismertesse Sámson teljes élettörténetét. A cselekmény egyszálú, minden mellékcselekménytől mentes és három helyszínen (három felvonás) játszódik, A drámai idő szempontjából az egyes felvonások között némi időeltolódást is fel kell tételeznünk. Németh drámájában a bibliai elbeszélésben idegen szereplőkkel is dolgozik. Ezek alkalmazását a bibliai elbeszélés eseményei és Delilán kívül, gyakorlatilag mindenki Németh alkotó képzeletének szülötte. Sem Jefte, sem Thimneus nem rokonítható a drámabeli funkciójukkal megegyező személyekkel a bibliából.

De még Delila személyének beillesztése is új a dráma cselekményébe, Németh László ötlete, hiszen az eredeti történetben nincs megemlítve, hogy Delila továbbra is kapcsolatban lett volna Sámsonnal vagy, hogy ő is elpusztult volna a gázai templomban.

Az egész első felvonás egy terjedelmes expozíciónak tekinthető. A cselekmény további menetébe, alakulásába beleszólható, azt megváltoztatható szereplők közül egyedül csak a király személyével nem találkozunk az első felvonásban. De ítéletében (hogy Sámsont, megvakították, élve hagyták és a malom-börtönbe zárták) valamint Sámson további sorsát illető elhatározásában már jelen van az expozícióban is. A dráma indulásakor már eldöntött kérdésnek tűnik, hogy Sámsont az ünnepen megalázzák, és erkölcsileg ölik meg. A második felvonásban a halálos ítélt kimondása érdekében (Jefte és Sámson) folyik a küzdelem. A második felvonás végére egy kedvező végkifejletet sejtető helyzet (peripeteia) alakul ki. A harmadik felvonás tulajdonképpen játék a játékban. Sámson megaláztatásának módja, hogy újra játszatják vele életének azokat a pillanatait, mikor becsapták, elárulták. Sámson újra éli életének azokat a szégyenfoltjait, kalandjait a filiszteus nőkkel, melyek sorsának alakulását megszabták. A három jelentős kalandból – timnáti házassága, gázai kalandja a parázna nőnél és a Delila-kaland – csak a legutolsó marad ki. Delila szerepét jelentéktelennek vélhetnénk, hiszen az első felvonásban lejátszódott jeleneten kívül, Delila és Sámson között nincs több párbeszéd, összeütközés. Ráadásul Delila a harmadik felvonásban az utolsó pillanatokig csak a királlyal, vele is igen keveset beszél. Delila szótlansága beszédesebb, minden más sokat mondó retorikánál. Természetesen Németh Lászlónak nem az volt a célja, hogy a harmadik felvonásban, mintegy utólag eljátszassa, a drámai sűrítés követelménye miatt kimaradt, korábbi Sámson kalandokat, az itt történtek a fizikailag már legyőzött, erkölcsi megtöretésének és megaláztatásának eszközei, mely szükségszerűen vonja maga után az önpusztító rombolás és féktelen gyilkolási vágyat.

A tragikus Sámson

„A tragédia idegen a zsidó világérzéstől” – állapítja meg George Steiner, a Tragédia halála című könyvében. Anélkül, hogy Steiner állításának igazságát kétségbe vonnánk, meg kell jegyeznünk, hogy maga a biblia nem mentes a tragédia jellegű történetektől. Jób könyvét szokták példaként említeni, de – és ez Steiner igazát bizonyítja – még ide is beillesztette egy ortodox kéz a tragédia követelményeivel szemben álló igazságszolgáltatást. Magam részéről a tragikus történetek bibliai előfordulásának igazolására – Jóbbal szemben – Jefte történetét szeretném megemlíteni (Bir: 11, 30-39). Jefte fogadást tesz istennek, hogyha győz a csatában, akkor égőáldozatként az Úrnak ajánlja azt, amit először pillant meg hazatérőben, háza küszöbén. Jefte győz, és egyetlen leánya fut ki eléje üdvözlésére a győztesnek. Valószínűnek tartom, hogy az elbeszélés idegen anyag lehet a bibliában, talán görög hatásra került bele, legalábbis a görög Agamemnon–Iphigénia történettel rokonítható. A szükségszerűség vak – állítják a görögök – s akár Thébában, akár Gázában találkozik vele az ember, megfosztja szeme világától; és erre az állításra épül a tragédia.

A bibliai Sámson elbeszélés az előbb említett Jefte történethez hasonlóan, szintén tragikus magot rejt magába, bár nem annyira tisztén és világosan felismerhetőt, de a drámai anyag helyes szervezésével jól kifejthetőt. Németh László Sámsonja is – az említettek miatt – igazi tragikus hős. Előtte már Milton is tragédiának dolgozta fel ugyanezt a témát. Drámájában nem csak az antik tragédiák formáját vette át, hanem teljes sikerrel ültette át a hangját és szellemét is.

Művében a klasszikus hármas egység szabálya tökéletesen megvalósul és a kórus görög példa szerinti szerepeltetésével technikailag szintén epeiszodionokra osztható. Bár a felépítése eléggé statikus Aiszkhülosz Prométheuszának modorában, mégis hatalmas mozgás megy végbe benne. A Sámson Agonistes akárcsak Szophoklész Oidipusz Kolónoszban című tragédiája, ez a mű is az ünnepélyes átszellemültség hangján zárul.

Antigoné, Oidipusz és Sámson is tudja mi fog vele történni, mégis szinte rohannak végzetük felé, a tudásnál áthatóbb igazság szorításában. „Kiállhat-e ember, életért halált?” – veti fel a kérdést Sámson és a "megaláztatás" évszázadnak tűnő órájában már tudja, számára nincs más lehetőség, mint az önpusztító templomrombolás. A népvezérség, a hazatérés illuzórikus gondolata és lehetősége csak Jefte képzeletében és vágyaiban létezik. Sámson már "vak és erőtlen” és mert népe közt épp oly idegen, „szörnyeteg" volt, mint a filiszteusok között. „Mintha két Ádám s két Éva szülte volna az első kert alatt az átkos fiakat; egyiktől eredne: Sámson – a másiktól: mind a többiek” – panaszkodik Sámson Jeftének – és „mint ember-álcás nem–ember – keringtem az emberiségben én…” és „elfeledni oIykor egy percre, hogy nem vagyok magam csak a pogányok közt lehetett nekem.”

A tragikus hőst olyan erők törik össze, meIyeket nem lehet teljesem megérteni, s amelyeken nem lehet racionális okossággal felüIkerekedni: „Benned az ész számít, bennem a földrengés.” – kapja válasznak Jefte a megfontolásra intő szavaira. Sámson bűne az, hogy sok a világnak vagy, ahogy Németh László újra fogalmazza a tragikus vétség meghatározását, az egyik tanácsos szájába adva: „Az élő nagyság elviselhetetlen neki”-k. Sámson személyes felelőssége a filiszteusok ellen elkövetett tetteiben és ezek megtolandó bűnként való mérlegelése fel sem merül, ellenfelei gondolataiban, mikor sorsáról tanácskoznak. Magasabb szempontok, politikai érdekek figyelembevételével határoznak ügyében, az élet és halál kérdésében: „játszunk hát vele, mint óriási egérrel, ebből láthatja a világ – zsidó és filiszteus – milyen macskák vagyunk.” A tragikus bűnösség több mint puszta szubjektív bűnösség, ez eredendő bűnösség. Sámson bűne, hogy egy olyan nép vezéralakja, amely legyőzetett, és hogy ő is legyőzetett. Sámson tragédiája, hogy magányos, hogy egy olyan nép gyermeke, aki magányosságra kárhoztatta: „A gyalázat kútja, az volt Izrael. S mióta élek fejjel zuhanok belé. Most itt a feneke!” A legyőzött és magára hagyott bűnhődése pedig az emberi gonoszságból származó megcsúfolás és megaláztatás az erő és a győző jogán.

Magától értetődőnek tűnik, ha megpróbáljuk Németh László és Milton azonos témát feldolgozó művét összehasonlítani. Mintha a három évszázad távlatával mit sem törődő költő óriás versengésre hívná ki a másik költő fejedelmet. S bár vitathatatlan, hogy Milton tragédiájához képest Németh drámája apolitikus és más a két mű végkicsengése is, mindkét munka felépítésében, bizonyos helyzetiben és szituációiban, valamint gondolati motivációiba rokonságot mutat. Németh is, Milton is egyazon drámai pontról indítja drámáját; a megvakított és a malom börtönbe vetett Sámson utolsó reggelén indul a cselekmény. És itt rögtön kapcsolódik a már közös téma miatt is rokonítható két mű összevetéséhez Szophoklész Oidipusz Kolónoszban című tragédiája is. Hiszen nem csak külső megjelenésükben hasonlítanak egymáshoz: Sámson és Oidipusz – mindkettő már vak – hanem hogy egy aktív és tragikus életet lezáró végső szakasz tanúi lehetünk. A három mű a következő pontokon mutat fel analógiákat:

1.) Predesztináció, mely mind a három drámai hős esetében megvan, még ha különböző formákban is jelentkezik:

a.) Szophoklésznál az Apollón jóslat határozza meg Oidipusz sorsát, életét és halálát.

b.) Milton Sámsonja az isteni elhivatottságra hivatkozik: „Miért íratott elő neveltetésem, mint Istennek kiválasztott személyé, ki nagy tettekre szánt?”

c.) S bár az isteni kiválasztottság Némethnél is megtalálható, de egyfelől erre főleg Jefte hivatkozik: „Nem isten lakott-e a te hajadban is” vagy „Bezártan őrizte vénsége küszöbéig a legtisztább zsidó nő méhét az Úr, hogy elforrjon mindent, mi asszonyban salak.” Másfelől nála Sámson sorsának alakulását egyfajta emberi–társadalmi elvárás elrendelő motivációjával is megszabja: „Nagytól nagyot vár a világ – s ha nyög bele, nem szánja neveti” – figyelmezteti a dráma indításakor a Molnár, a dráma kisembere.

2.) Passzivitás. Életük aktív szakasza már az egyes drámák indulása előtt lezajlott, bár ez nem befolyásolhatja az illető drámán belüli cselekvő képességüket, aktivitásukat, elmondható, hogy általában a környezetük, ellenfeleik aktívabbak, mint a főhősök.

a.) Oidipusz már csak nyugalmat keres és a megjósolt halálának bekövetkezését várja: „Apollóhoz, ki sok rosszat jósolt nekem, de azt mondta, hogy végre enyhülést lelek, S elérek vándorlásom végéhez.” Bécsy Tamás, Oidipusz és más viszonylag passzív drámai hősök példájára – igaz vagy vitatható, ez most mellékes – külön dramaturgiai vizsgálati módszert állított fel. Véleményem szerint Oidipusz, egy öngyilkos megszállottságával, a tudásnál is bizonyosabb igazság szorításában megy, sürgeti, várja az el nem kerülhető halálát.

b.) Ugyanez a nyugalomra vágyás és minden harc feladása mutatható ki Miltonnál is: „Egy remény biztat, hogy énvelem a harc lezárult. Ellentét ma már Isten s Dágon között van”, illetve: „érzem, hanyatlik már őrszellemem. Reményem elhal, önmagától a Természet énbennem megfáradott; Hírem s szégyenem napja áldozik: Én is a nyugvók közé megyek.” És a sok szenvedést orvosló, a megnyugvást hozó halál utáni vágy egyik pregnáns példája: „Ez egy imám maradt, hallgatna meg. Nem hosszú fohász: gyors halál, minden keservem vége s balzsama.”

c.) Németh László Sámsonjánál is kimutathatók ezek a jellemző ismérvek, ki tudja, meddig forgatná Sámson békés beletörődésseI a követ, ha ellenfelei nem kényszerítenék olyanra, mely „kivételes”, mi Sámson erejét „fölveri” vágyainak, áImainak netovábbja: „korpa helyett – köles; malom helyett mozsár”, viszonylagos passzivitására, a helyzetbe való beletörődésére jellemző, hogy nem csak a II. felvonásban hagyja ki a filiszteus király megölésének lehetőségét, de ami személyesen sokkal jobban érintené, az I. felvonásban Delilán való bosszú alkalmát is kihagyja: „Azt hittem, azért üvölt, mert nyakadat keresi, a hangom – De nem, csak mert megismert... Hogy megcsaltam az éjt fogadalmaimmal!” A halál utáni vágyódás nem mutatható ki Németh Sámsonjánál, bár a palota-rombolás pillanatában már ő is eljutott ehhez a lelki állapothoz: „Egy romhalmaz alá mindent, mit szívem szeretni akart s sértett erőm elér –”.

3.) Magányosság, mely abból tevődik össze, hogy a cselekmény a főhős számára idegen környezetben bonyolódik le, párosulva a saját népétől való kivetettségével és kirekesztettségével. Ehhez csatlakozik még a hazatérés lehetősége.

a.) Bár Oidipusznál nem mutatható ki a magányosság, mivel két leánya is vele van, és az idegen környezet baráti, segítő–támogató viszonyban van vele, a száműzetése közismert és a hazatérés problémaköre, pedig az egész tragédia középponti kérdésében áll, melyet a főhős elutasít.

b.) Miltonnál a magányosság kifejezője Sámson drámaindító monológja, mely Némethnél is megtalálható. Közvetlen környezete bár nem idegen és vele rokonszenvező – Dán törzsbeli férfiak – csak passzív szemlélőik, kommentálóik az eseményeknek, azáltal, hogy a görög kar szerepét töltik be. Valódi környezete, mely, ha tömegében nincs is a színen és csak reprezentánsokkal jelentkezik (Delila, Harafa, Hivatalnok) számára idegen és ellenséges. Magányosságát emeli ki akkor is, mikor vádolja népét és vezetőit, hogy magára hagyták a harcban: „Izrael kormányzóit, törzsfőit vádolom, hogy látva, Isten mit tesz általam. Az elnyomóval, roppant művemet be nem látták, nem fontolták meg a kínálkozó szabadulást.” Kirekesztettségét húzza alá, amikor saját népét jellemzi: „És vádolják, irigylik, megvetik, kit szabadítónak emelt föl Isten.” A hazatérés lehetőségét számára apja, Manoa hozza és jelenti, aki ki szeretné váltani a filiszteusok fogságából fiát, melyet Sámson elutasít: „Mit érek már? Hogyan szolgálhatom égtől parancsolt művem s nemzetem? Vagy tétlen üljek otthon, unt here a házi tűzhelynél?”

c.) A magányosság és kirekesztettség talán Németh Lászlónál jelentkezik a legerősebben. Németh minden alkalmat megragad, hogy ezt az érzést kifejezésre juttassa: „Ült-e már ember ekkora magányban?” – panaszkodik Sámson az első felvonás egyik monológ jellegű tirádájában. Az idegen és ellenséges környezet, itt már számbeli fölényben is jelentkezik. A számkivetettség itt abban mutatkozik meg, hogy saját népe nem fogadta be őt és erről nem csak Sámson tud, hiszen már a tanácsnokok egyike is úgy nyilatkozik, hogy „az élő nagyság elviselhetetlen neki”-k. A Jefte által nyújtott hazatérés lehetőségében értelmében sem hisz Sámson: „Nem tudják-e Izrael férfiai, hogy kivel forog Gázában a malom? S' támad-e bennük egy is, ki mint te – éjszakámba lopódzik – bírájához a nép. Öljön az, aki Izraelért kiáll, szamár állkapoccsal egymaga hadakat!”

4.) A bosszúállás motívuma csak Szophoklésznél és Némethnél található meg. Oidipusz azzal akar bosszút állni, hogy megfosztja Thébát sírjától, mely a jóslat szerint szerencsét jelent a sírt ápoló és birtokló városnak és szerencsétlenséget Thébának. Sámson szintén nyomorúsága okozóin és árulóján, Delilán és a filiszteusokon szeretne. Másfelől pedig saját fiain is, akik elűzték városából. Sámson szintén nyomorúsága okozóin és árulóján, elsősorban Delilán szeretne bosszút állni. Előbb, vagy utóbb de a bosszú gondolata válik fő törekvésükké.

a.) Oidipusz a cselekmény kezdetén talán még hazatérne, ha nem akarnák, azzal megalázni, hogy halála után a város határán kívül, tehát még a város birtokában, de mégsem honi földben temetnék el. A cselekmény tetőpontján már világosan megfogalmazódik Oidipusz bosszúvágya: „E bosszú Istennőket hívom és a harc Urát, Arést, ki fölgyújtotta dühötök” – átkozza meg fiait, amikor Polyneikés felkeresi.

b.) Németh Lászlónál Sámson bizonyos határozatlanságot árul el ebben a kérdésben. A két első felvonásban lehetősége adódott, hogy bosszúját véghez vigye, azonban mindkét lehetőséget kihagyta, a felvonások gyakorlatilag azzal zárulnak, hogy Sámson szemrehányást tesz magának az alkalom elszalasztása miatt. Delila irányában az első felvonásban még meg is enyhül, amikor az önmagát Sámson timnáti feleségével hasonlítja össze: „Tűrném-e amattól, hogy így mellém álljon?” A második felvonásban pedig hamleti meditációba bonyolódik a bosszú értelméről: „S a bosszú is mit ér? Nem áll-e emberi az ember mögött – hasonló ahhoz, ki bosszúra ingerelt. – Kiirthatod-e mind? Átgázolhatsz-e egy szamár állal a feléd tört gonoszság végtelen hullámain?” Az elszenvedett megaláztatás azonban megerősíti a megtorlás szükségességének érzését, bár középpontjában Delila áll; nem véletlenül érdeklődik utána a harmadik felvonásban: „Delila itt van-e?” és az utolsó pillanatokban is ott érezzük jelenlétét Sámson gondolatában: „Egy romhalmaz alá mindent, mit szívem szeretni akart s sértett erőm elér.”

c.) Miltonnál nincs meg a bosszú motívuma.

A drámai jellemek

Németh László drámáinak értelmezésekor fontos és nem elhanyagolható feladat, hogy a főhős személyiségének vizsgálatára különös gondot fordítsunk. Németh ugyanis nem az egymással szemben álló táborok harcát, küzdelmét ábrázolja, hanem mindig egy nagy egyéniség szenvedélynek, bukásának vezeklésének, vagy elvonulásának lelki történetét adja. Illés Jenő külön felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a konfliktus mindig a főhős lelkében játszódik le. Benedek András szintén a főalak belső, lelki alkatára hivatkozik, amikor megállapítja: „A főalak indulata idézi elő a harcot és a szenvedést, s a kérdés csak az, hogy elég jelentős-e az ember, elég nagy-e az indulat, megrázó-e a harc. Ha a kiváló egyéniséget a végzet tiporja le, cselekmény és szerkezet jól megvetett drámai kelepcévé válik."

Németh történelmi alakjait három rangfokkal mérte: a szent, a hős és a szörnyeteg. Sámsonja ennek a szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tántorgó életnek volt a jelképe. Sajátos dramaturgiájából adódik, hogy színpadi hősei mindig nagy erkölcsi erők óriásai és hogy ez az erkölcsi erő általában öregséggel, fizikai gyengeséggel párosul, mintegy ezzel is növelve a harchoz, küzdelemhez szükséges lelki erő nagyságát. Sámson kielégíti ezt a dramaturgiai kívánalmat, bár levágott hajának kinövésével újra ereje birtokában van, ez azért nem az eredeti: „Nem – nem; amit ők lenyírtak, nem nő ki többé ugyanaz. Nem olyan haj volt az, mit borbélyok seprője ismer. – Anyám méhében kezdett az nőni, s nőtt öltől-ölig, míg Delila öle el nem rabolta” és hogy nem ugyan az azt, a darab végén Delila kegyelmet kérő könyörgése bizonyítja: „Ez a kiáltás, ez kellett még – hogy szétfeszítselek!” – dobban meg Sámsonban a most már teljesen visszatért erejének érzése: ami eltűnt azt csak az adhatja vissza, aki elvette. De figyelembe kell venni, hogy Sámson vak és vaksága az újból birtokolt erőnek potenciális felhasználhatóságát kétségessé teszi, de legalábbis csökkenti: „Vak és erőtlen az, akire te gondolsz” – figyelmezteti a realitástól elszakadt Jeftét. Már többször szóltam róla, vagy utaltam rá, de most ismét gondolataink középpontjába kell vonunk, hogy Sámson lelki-erkölcsi nagyságának dominánsa a magányossága, egy egész emberi élet eredendő, sors magánya. Szentéj magány, melybe Isten „burkolja” választottait. Németh László Sámson magányosságában a magyar nemzet történelmének, kultúrtörténetének rákfenéjét fogalmazza meg. Nemzeti betegségünk kórképe tárul fel Németh soraiban, mert nálunk „édes a kicsinynek taposni a nagyot” és „az élő magyarság elviselhetetlen”. Példáját adja Németh a honáért tenni akaró elhivatottak sorsának: „Öljön az, aki Izraelért kiáll, / szamár állkapoccsal egymaga hadakat” és ha bajába, életveszedelembe kerül magára hagyják, vagy ahogy Németh fogalmazza: „Egy anya meséiben Izrael is fölkél magáért s Sámsonért.” Sámson, ha okolja is, kárhoztatja is népét – „A gyalázat kútja, az volt Izrael” – hozzátartozónak érzi magát és szereti nemzetét: „Egy rab nép bánata temetkezett belétek, forró feledtetők. – Mert népből vagyok, hol nép nélkül marad a vezér – s a magányos hőstett szünetjeiben magával mit kezdeni nem tud az óriási vér.”

Saját nemzetén kívül a drámában Sámson érzelmileg két személyhez kötődik: Jeftéhez és Delilához. A többiek legfeljebb csak indulataiban hatnak reá, egyébként számára közömbösek és érdektelenek. Jeftét, Németh, mint Sámson hitben, reményben gazdagabb, a jövővel szemben bizakodóbb, de formátumában, nagyságában (belső és külső) vele megegyező ellentétét állítja főhőse mellé. Nem véletlenül adhatta, mint utalásként, célzásként Németh a bibliából közismert másik, pogány nevét a Góliátot Jefte második nevének. Félig filiszteus (Góliát), félig zsidó (Jefte). Monostori Imre is Sámson hitetlenségével szemben, a hit letéteményesének értelmezi Jeftét. Nagy vonalakban ugyanazt a szerepet tölti be, mint Miltonnál Manoa – Sámson apja – ő az, aki haza szeretné vinni, aki Meg akarja szabadítani Sámsont. Jefte azonban, csak anyja meséiből ismeri azt a népet, mely Sámsont valójában sohasem fogadta be, bár közülük való: „Anyád meséiből ismered e népet. Mesékben: a nyúl bátor, a kígyó: hű, a parázna: fehér. Egy anya meséiben Izrael is fölkél magáért Sámsonért” – világosítja föl őt Sámson. Jefte nem is tudja igazából meggyőzni, Sámsont véleményének helyességéről, bár Sámson látszólag hallgat rá: „Add a karod, hogy megfoghassam hited”, de ugyanakkor ott bujkál a reményveszteség szülte megtorlás gondolata is: „Itt voltak kezemben. Lesz-e ily alkalom?” kettejük drámai kapcsolata csak az, hogy Sámson egy kevéske ideig az ő szemével néz szét ellenségei között, csak támasz és bot, dramaturgiai funkciója a katalizátoré, mely hatásával késlelteti a kitörni készülő indulatot, hátráltatja az eseményeket, hogy azok csak a teljes drámai kiforrásuk után jussanak, amelyből a felszínre.

A legerősebb érzelmi szál, Sámsont Delilához köti. Benedek András a Németh-i dramaturgia egyik jellemzőjének tartja – a társadalmi drámák vonatkozásában – a „rendkívüli intellektussal megáldott apostoli hivatástudattal megvert férfi és a családüzemet fenntartó, a polgári jólétbe illeszkedő asszony konfliktusát.” Esetünkben, bár nem társadalmi drámáról van szó, Sámson és Delila kapcsolata beilleszthető ebbe a kívánalomba. Miltonnál Delila nemzetének ellenségét árulta el, Némethnél viszont nem tudja elviselni Sámson rejtvénymondó – intellektuális tevékenységét – és titoktartását. „Nem bírja azt egy asszony, hogy kit férjeként ölébe enged, lelke megőrzött szüzességében titkot rejtegessen.” Mintha asszonyi féltékenység munkálkodna lelke legmélyén a másik, az anyaöl nevelte haj erejében levő elhivatottság ellen (apostoli hivatástudat). „Anyám tiszta méhit, az angyal-nevelést: ezt gyűlölted te, s ezt pusztítottad el” – fogalmazza meg Sámson az igazságit. Delila fontos személye a drámának. Nemcsak azért mert érzéke van megsejteni a titkokat Sámson lelkének legmélyebb zugában is, hanem azért mert Sámsont még mindig erős érzelmi szál köti hozzá. És talán ez magyarázza meg intuíciós képességét. Az előző fejezetben, a bosszúállás motívumának vizsgálatánál, utaltunk rá, hogy Sámson hajlamos lenne a megbocsátásra. De nem csak a múltra tudna fátylat borítani, de lovagias módon meg is védené Thimneus ellen: „Mily filiszteus kukac beszél itt korbácsról, hol Sámson: lélegzik s Delila fél?” A második felvonásban pedig, amikor a király hazudva a szemébe vágja, hogy Delila jelentette baljós álmát, Sámson fájdalmasan és rezignáltan fogadja: „Úgy ő akarja, hogy meghaljak, király!”

Embert és népet, mert Sámson a nép is, fizikailag le lehet győzni, és meg lehet erejét törni, de a nagy erkölcsi öntudattal rendelkezőt, és Németh ennek adja keserű példáját, ebben az öntudatában megtaposni és megalázni nem lehet: „Mert Isten a kicsinynél, igaz több bajba keveri a nagyot, de segítségére is váratlan utakon érkezik.”

A rejtvénymondó Sámson

Benedek András Németh László drámai munkásságának elemzésekor megállapítja, hogy Németh drámai hőseinek, egykori aktivitásuknak kifejezője és jellemzője egyfajta irodalmi, vagy írói munkásság, általában egy könyv, amely a dráma kezdete előtt jelent meg, vagy íródott. Hogy a Németh által megalkotott és megformált hősöknek mennyire sajátságos jellemzője ez a tevékenység, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Sámson-témában, melyben ilyen irányú tevékenységre semmiféle lehetőség sem lehetne, Németh mégis megtalálja és kifejti az ennek megfelelő, analóg tulajdonságot. A bibliai elbeszélés egyik epizódját, a híres Sámson-rejtvényt használja fel erre a célra. És bár maga a rejtvény feladása és az azzal kapcsolatos események a dráma cselekményére nincsenek befolyással, hiszen a dráma kezdete előtt feladták és megfejtették, illetve lezajlottak, Németh a harmadik felvonásban fontos helyre teszi, Sámson megaláztatásához eszközül használja, amikor mint Sámson elmúlt életének jelentős eseményét újra játszatják el. (Sem Sámson felesége, aki kicsalta a megejtést Sámsonból, sem a vőfélyek, akiknek a rejtvény fel lett adva, nincsenek képviselve a drámában.) De nem csak a harmadik felvonásban, hanem már az elsőben is hivatkozik rá Delila: „Rejtvényt adtál föl: »Étel az evőből, erősből édes.« Híres lett a méz, mit Sámson a döglött oroszlánból evett.”

A Sámson rejtvény

Úgy érezzük, hogy érdemes egy kissé megállnunk és egy kissé közelebbről is szemügyre vennünk a timnáti esküvőn feladott rejtvényt, mely nemcsak az egyik legismertebb rejtvénye a bibliának, de talán a mai napig is az egyik legtöbbet értelmezett és magyarázott is. A Sámson-rejtvény (Bir: 14,14) Károlyi fordításában így hangzik: „Az evőállatból étek jöve ki, és az erősből édesség jöve ki". A bibliai Sámson történetet olvasó ember könnyen tovasiklik ezen a rejtvényen, és a megoldást is elfogadhatónak találja az oroszlán-kaland ismeretében. Van olyan értelmezés is azonban, mely két rejtvényt vél felfedezni a történetben, vagyis állítása szerint a Sámson-rejtvényre adott megfejtés is rejtvényt rejt magában: „Micsoda édesebb a méznél, és micsoda erősebb az oroszlánnál?" (Bir: 14,18), melynek a megfejtése: „Szerelem”. Más értelmezők azonban elvetik ezt, mondván, hogy így elmarad az első feladvány megfejtése. Érdekesnek tűnik az a megállapítás, mely szerint a megfejtésben szereplő „ari” szó (oroszlán) a rokon arab nyelvben mézet jelent és nyilván megvolt ez a jelentése a héberben is. Ha ez így van, akkor az eredeti rejtvény alapja két olyan szó volt, amely azonos hangzása ellenére mást jelentett. Természetesen fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a rejtvény a természettudománnyal szembekerült, mert ugyanis az oszló-bomló állati tetembe nem telepednek meg a méhek. Bár a kérdésnek ilyetén való felvetése csak a bibliai Sámson történet hitelességét illetően van létjogosultsága és a rejtvény szempontjából nincs, meggyőződésünk, hogy az elvesztett Nap-mítosz ismeretének hiányában kellően megfejteni nem is lehet. Elképzelhető, hogy az oroszlán-kalandot a fennmaradt mítosztöredéket leíró és átszerkesztő a könnyebb érthetőség kedvéért írta bele, ami annál is valószínűbb, mivel Sámson nazarénussága tiltja a holt tetemhez való közelítést is, nemhogy abból, illetve az általa tisztátlanná tett mézből egyék (Num: 6,1-27). Arra a feltevésre pedig, hogy a rejtvény képezhette az elveszett mítosz részét, csak annyit, hogy a sumer–akkád mítoszok közül ismeretes az Etana történetből egy epizód, mely szerint Samas (Nap) tanácsára a kígyó (= dán) egy vadszamár tetemében üt tanyát, hogy a döghöz lakmározni leszálló saskeselyűn bosszút állhasson, eltörhesse szárnyait és lábait.

Németh László rejtvényei

Németh László drámájában a rejtvénymondást és fejtést Sámson jellemző tulajdonságává teszi. S bár a verses dráma költői képei maguk is, mint megannyi elgondolkoztató és megfejtendő rejtvény és talány lehet, mégis több alkalommal hősének és szereplőinek replikáiban rejtvényeket rejt el, ezzel utalva rá, hangsúlyozva Sámson ebbeli szellemi aktivitását és ténykedését. Rejtvény és titok – a kettő együtt és összefonódva alkotják mindazt, amit ellenfelei – és különösen Delila – kifogásolnak és szemére vetnek, és amelyek kitudódása (megfejtése) együtt alakíthatják, megváltoztathatják Sámson életét és sorsát.

1.) A műben az első rejtvényt Sámson fogalmazza meg: „Csörgése: katona, gyávasága után filiszteus, bűze: a készülő halotté.” A körülírás itt Thimneus ismérveit adják, és mivel Thimneus félreérti azt: „Látod, rejtvénymondó – vakságod ad föl most s teneked talányt” Sámson válaszolja meg azt, ami egyébként nem igényelt volna választ és megfejtést: „Vakabb vagy te én nálam Thimneus” és valamivel később: „Ki volt a védtelent taposni Gázában vakmerőbb?”

2.) A rejtvénymondónak természetesen rejtvény jár, véli Thimneus és maga is felad egyet, fenyegetést burkolva bele Sámsonnak: „Ez vas – de jön még, mi nem döf, csak sebez, találgathatod, mi.” Sámson nem reagál sem a rejtvényre, sem a fenyegetésre, és így Thimneus előnyét vesztve, maga kénytelen távozása előtt a megfejtést elmondani: „Mert szívig ér csak a kés, bordád alatt szájadig futhat a lándzsahegy, de a férfigőg, mint a fagyökér – olyan, s a bántalom, mely tűzül csap belé léted legmélyebb rostját perzseli ki.”

3.) Talányként értelmezhető Delila álma is, melynek a drámában két verzióját, variációját is kapjuk. először Thimneus meséli el a királynak, majd a király mondja tovább Sámsonnak, megfejtés végett. A két elbeszélés között van némi különbség: egyfelől a király elmondásában rövidebb, mint Thimneuséban – ez érthető, hiszen a másodszori elbeszélés teljes egészében unalmas lenne a nézők, olvasók számára – másrészről, és ez lényegesebb, az álomban szereplő kígyók, melyek a király halálát okozzák, Thimneus elbeszélésében a vértócsákból másznak elő, a király előadásában pedig a Sámson szemgödréből kifolyó vér, Sámson levágott hajából neveli azokat. Sámson nem vállalkozik a megfejtésre, megérzi, az előadott álom nem Delila álma, hanem az elveszejtésére szőtt kelepce. Konkrét megfejtését nem is kapjuk meg a drámában, bár a tanácsosok véleményében találhatunk a megfejtéshez közelálló véleményeket. Vagy Sámson jelent veszélyt, vagy vérei, a zsidók, akik Sámson halála után mindegyik egy-egy Sámsonnak érezvén magát, fellázadnak és bosszút állnak Sámsonért.

4.) Az utolsót ismét Sámson adja fel és rejtvénynek is szánja, az ünnepen összegyűlt tömeg szórakoztatására: „Halánték a szeme, előre terpedt ujj a pillantása, ki az?” Bár a megfejtés egyértelmű és könnyű a rejtvény kritériumai a megfejtéssel együtt a dráma más helyein szerepelnek: „Ahol egy Sámsonnak van forrásban a lelke, s homloka lesz a szem” és „mit ujjam érint… oszlop ugye?” – kérdezi Sámson.

SZOKOLAY SÁNDOR SÁMSONJA

Az opera, mint műfaj, keletkezésének idején az 1600-as évek körül azzal a kívánalommal és kezdeményezés nyomán alakult ki, hogy a klasszikus görög tragédiát újraélessze. Az, az óta eltelt évszázadok folyamán a legkülönb meggondolások, koncepciók és divatok alakította és formálták az eredeti elképzeléstől eltérő, vagy ahhoz visszavezető utakon. Szokolay Sándor zeneköltői munkásságát az opera műfaján belül, szintén úgy értékelhetjük, mint aki az eredeti elképzeléshez közelit, azzal rokonszenvezik. Témául ez ideig az énekelhetőséget, a megzenésítést, elősegítő verses tragédiákat választotta, melyek egyben a dráma dramaturgiai igényeit is jól kielégítik. Operáit nem csak, mint zenei műfajt, hanem drámai és színházi produkciókat is értékelhetjük a hagyományos értelembe vett műveiben nemcsak az eredeti dráma témáját, meséjét veszi át, melyet egy szövegkönyvíróval újra verselteti és szövegezteti, hanem az eredeti drámai szerkezetét is megőrzi, felhasználja. Természetes követelmény azonban az, hogy a prózai – nem zenés – munkákat, melyek amúgy is terjedelmesek és a teljes megzenésítés még terjedelmesebbé tenné, meg kell húzni, rövidíteni kell. A zene nemcsak helyettesítheti a szöveget, de sok esetben jobb megoldást is kínál a szöveg által kifejezett gondolatnak érzelemnek, indulatoknak. Azonban minden ilyen esetben fennáll a veszélye annak, hogy a rosszul elvégzett húzások miatt fontos dramaturgiai szituációk sérülhetnek, melyek az egész drámai mondanivalót megváltoztatják.

Szokolay változtatásai

Szokolay, Németh László 1500 sorából, mintegy kétharmadát volt kénytelen kihúzni és kb. 400 sort használt fel az eredeti szövegből, melyeket itt-ott saját költésű részekkel is kiegészített. Azonban nemcsak új részeket írt, hanem elég gyakran bizonyos változásokat is végrehajtott az eredeti szövegen, melyek a mondatok tartalmát nem, vagy csak kis részben változtatták meg. A szövegkönyv szerkezeti megoldása is elüt a drámáétól. Az eredeti három felvonás kettőre csökkent, úgy, hogy a második és harmadik felvonást egybevonta, két képben őrizve meg a régi szerkezetet. Az egyes felvonások jelenetekre tagolódnak, melyeket dramaturgiailag nem tudunk értékelni, mivel az eredeti műben levő tirádákat újabb jelenetnek (monológnak) számít, és nem minden esetben követi a jelenettechnika dramaturgiai követelményeit.

A második és harmadik felvonás összevonását egy túlságosan is merész, mondhatni elhamarkodott és kellően át nem gondolt húzás tette lehetővé. Szokolay a második felvonásban a filiszteus király és tanácsosai kihallgatását, Sámson megszemlélése után, Sámson és a Jefte jelenet kivételével kihagyta. Az eredeti dráma így nemcsak komoly gondolati csorbítást szenvedett, de ezáltal megszűnt ezen a helyen a gondosan beépített peripeteia, mely kedvező végkifejletet sejtetett a cselekmény bonyolításának csúcspontján. Ebben a jelentben, Jefte elképzelésének megfelelően, egy pár megnyert csata után (Sámson kihallgatása), most Sámsont győzi meg arról, hogy „tart tisztább hangot is fülünknek a világ.” Legalábbis elülteti a reményt Sámson szívébe, ha csak egy pillanatra is.

A húzás által a drámai szerkezet e fontos jelenete nála az első felvonás végére került, oly módon, hogy ott egy lényegtelennek tűnő változtatással, a dráma egésze, hogy ott egy lényegtelennek tűnő apró, mondatbeli változtatással sikerült a Németh Lászlói mondanivalót teljesen megváltoztatni. Némethnél az első felvonás végére a következő szituáció alakul ki. Jefte elhatározta, hogy életében először visszalátogat – hazatér – édesanyja szülőföldjére, és szeretné magával vinni, megszabadítani a filiszteusok rabságában sínylődő Sámsont. Bár a filiszteusok terveznek valamit Sámson ellen, azzal biztatja, hogy ha már ilyen sokat elszenvedett, akkor „könnyű lesz a nappalt estéjéért” kiáltani. Sámson, azonban nem tudja ellenségei szándékát, és kételkedve fogadja Jefte bátorítását: „Kiállhat-e embert életért halált?” – teszi fel a kérdést Jeftének, aki azonban úgy gondolja, hogy a filiszteusoknak nincs ilyen szándékuk Sámsonnal szemben: „Halált? Nem hiszem” – majd valamivel később, mivel pontosat és biztosat ő sem tud, hozzáteszi: „de ha úgy lesz, ahogy én nem hiszem – kardom nyomom kezedbe s arra tollak majd, ahol az ember a legsűrűbb – így vakon is aratsz.”

Jefte itt arra céloz, hogy ha Sámsonra halál várna, akkor nem adják meg harc nélkül a filiszteusoknak ezt az élvezetet, és küzdeni fognak halálukig. Szokolay szövegkönyvének elébb vázolt szituációval megegyezik egészen az előbb idézett Jefte mondatig, mely nála a következő változást szenvedte: „Ha úgy lesz, ahogy én hiszem: kardom nyomom kezedbe! S arra tollak majd, amerre az ember a legsűrűbb, így vakon is aratsz? Sámson!” A hit, az elgondolás és a vélekedés tagadásának állításra történő változtatása esetünkben azt eredményezte, hogy Jefte szándéka egybeesik a dráma végén bekövetkező katasztrófával, és az általa kialakult új helyzettel. És nem minősíthetjük ezt egyszerűen csak egy másolói tévedésnek sem, mely esetleg az illető szituáció félreértéséből adódhat, hiszen Szokolay az opera végére, a palota összeomlásának pillanatában, beírt egy mondatott, melyet Sámson és Jefte együtt énekel: „Isten mellénk állt!” – örvendeznek az ellenség pusztulásán. Ez viszont megkérdőjelezi az opera pesszimista végkicsengését adó, az egész emberiség reményét és hitét vesztett, a megaláztatás poklából csak egy öngyilkos katasztrófa árán szabadulni tudó Sámson utolsó mondatát: „Temessetek kövek, ti legjobb emberek!”

Németh László Sámsonja, Szokolay átköltésében, vagy adaptációjában drámai szempontból alapvetően megváltozott személyiség lett. Ez a Sámson már nem passzív, hanem aktív, határozott és céltudatos, bosszúra vágyó, elégtételt venni akaró, a revans lehetőségére váró, egy politikus és forradalmi Sámson – ebből a szempontból Milton Sámsonjának rokona. Drámai törekvése, az első felvonás végén elhangzó „jó alkalom”-ra várás, mely az operai események végén érkezik el. Jefte szerepe is megváltozott, hiszen kettejük akaratlagos törekvésének megegyezésével már nem a késleltető funkciót tölt be, hanem konkrétan is segítő és támogató; aktivizáló szerepben lép föl (magányosság) Az előbbiekből adódóan, nincs szó itt a hit és a hitetlenség, kettejük ellentétében megnyilvánuló gondolatköréről sem, melyet Monostori Imre Németh drámája kapcsán kifejtett. De Szokolay nemcsak kihagyta Sámson hitetlenségét, hanem ennek ellenkezőjét állítva, szövegkönyvében belevette a bibliából Sámson fohászát, imáját Istenhez. Nem kétséges és nem vitatjuk, hogy ez az opera egyik leghatásosabb része, mely igen bensőséges és szép zenei megfogalmazásra is lehetőséget nyújtott a zeneszerzőnek. Csakhogy egyfelől dramaturgiai tautológia, mivel az isteni segítő szándék, mint potenciális lehetőség már a cselekmény indításakor adva van és az istenhez történő fohász ezért értelmetlen, másfelől pedig, mint a deus ex machina – lehetőségét adó, eleve drámaiatlan. Egyébként értelmetlenné teszi Delila könyörgését és annak hatását Sámson erejére.

Szokolay nyelvi tévedései

Ebben a fejezetben Szokolaynak azokból a kisebb nagyobb tévedéseiből ragadunk ki néhányat, melyek a dráma egészét, dramaturgiai egységét nem befolyásolják. Ezekben az esetekben a kellő oda nem figyelés eredményeit szemlélhetjük, melyek annál bosszantóbak, mivel nem koncepcionális kérdések indokolják.

1.) Legelsőnek bemutatandó példát én sem tudom mivel magyarázni. Nem hiszem, hogy ez a fatális baklövés a bibliai legendában való tájékozatlanság eredménye lenne, aminek első pillanatra tűnik. Az inkriminált rész Szokolay szövegkönyvében a II. felvonás 2. képének 7. jelenetében található. Sámsonnal a filiszteusok eljátszatják kalandjait sorban, először a tinmáti esküvő és az ott feladott találós kérdés története jelenítődik meg. Némethnél Thimneus így gúnyolja ki a találókérdést feladó Sámsont: „Mint a páva jártál, furfangodra büszkén, a furfangodon, haha – túljárt egy asszony ott.” Szokolaynál ez a mondat feleslegesen így változik meg: „Mint egy páva jártál, furfangodat fitogtatva büszkén, ám de csak túljárt egy asszony ott, hahaha Delila – mégis éppen a te eszeden!” Szokolay itt nem tudni minő okból összekeveri a tinmáti feleségét a Sorek patak mellett lakó Delilával. Azt, hogy a Delila nevet itt nem megszólításként, hanem megnevezésként kell értelmeznünk, arra Szokolay mintegy megerősítés képen az énekkarral rögtön megismételteti: „Ám Delila túljárt az eszeden! Mégis túljárt az eszeden!”

2.) Az eredeti történet szerint Sámson, mivel rejtvénye megoldását felesége elárulta, elvesztett volna 30 öltözet ruhát, ha lett volna neki. De mivel nem volt, ezért kellett megölnie 30 filiszteust, hogy azok ruháit megszerezze: „Harminc öltöny ruha függött egy talányon s mint eszem szerezte nászajándék mosolygott reám a harminc öltözet.” Szokolaynál viszont ez így történik. „harminc ruha függött egy talányon és nem tudták megfejteni a vőfélyek. Így nyertem én magamnak harminc öltönyt!” – meséli el Sámson. Ráadásul valamicskével később, érintetlenül hagyta Németh László dialógusát: „Vénasszony: Levetkőztetnélek! Mert tudják harminc öltözetet vettem le róla, mi ő rólam egyet is alig.” Mire Sámson válasza: „Harminc atyádfiáról kellett levetned az öltözetet, mert Sámson ott harminc filiszteust ölt meg. "

3.) Itt kell megemlítenem Szokolaynak azt a tévedését is, mely talán abból a téves operaénekesi felfogásból fakadhat, hogy minél többet kell énekelni, annál nagyobb a szerep. Németh László Delila szorongó félelmét érzékelendő, az egész kép alatt csak a királlyal beszél, az is két mondatot. Először azt mondja, hogy vezettesse el, mert titka van, majd amikor a király nem fogadja meg tanácsát, azt kéri, hogy elmehessen. Annyira fél, vagy tart Sámsontól, hogy annak kérdésére, hogy itt van-e, arra is a király válaszol. Szokolay ezzel szemben felesleges ismétlésekbe bocsátja szereplőjét, olyan szövegeket mondat énekeltet vele, melyek már az első felvonásban elhangzottak: „Sámson, csak a rosszról beszélsz mindig” vagy „kérlek, Thimneus, ne bőszítsd! Hagyd békén!” vagy „Mért kérded Sámson? Nyomd el a régi gőgöd és dacod s űzd el titkaid! Játssz kérlek! Lásd be: ünnepünkhöz a kacagás illik! Ezért kell játszanod. Lásd be kérlek!” stb.

4.) Nem szándékozom végig megmutatni az összes, nyelvi, stiláris, vagy logikai hibáit, melyek szép számmal akadnak. Ízelítőül még csak kettőt, talán a legszembeötlőbbek közül. Némethnél Thimneus így korholja Delilát, akit a titkokat gyártó-őrző Sámsonnál rajtakapott: „Mert Thimneus ágyában csak férfit kapsz, cudar.” Szokolay a következő változtatás hajtja végre: „mert Thimneus ágyában férfit kapsz, cudar.” Az apró „csak” szó nem felesleges, még ha Szokolay annak is érezte. Ez a szó annak a körülménynek a nyomosítására szolgál, hogy Delila számára a Sámson titokzatossága, rejtvényfeladása, intellektusa is fontos, nem csak az egyszerű szexualitás. Némethnél Thimneus a következő megokolással adja ki utasítását, mielőtt távozna, Sámson őrzésére: „Maradj itt, s őrizd a ládát, melybe a megtorlásnak raktuk filléreit. Dágon ünnepén a, filléreit. Dágon ünnepén fel lesz törve a persely s a szívderítő bosszút egyben pazaroljuk el.” Szokolay viszont így módosít: „Dágon ünnepén a szívderítő látványt így pazar