Kora hajnalban anyám riasztott fel gyermekien mély álmomból. A földszinti lakásunkban kilengett a mennyezetről lelógó lámpa, mintha földrengés lett volna és talán az is volt bizonyos értelemben, nyomasztó folytonos dübörgés remegtette a falakat. A kora hajnali párás, ködös és nyirkos hidegbe fázékonyan és dideregve tódultak ki a kapu elé a ház lakói. A hálóruhákra hirtelenjében felkapott lódenkabátok nem sok meleget adtak a kíváncsiskodó értetleneknek.

A Széna tér túlsó oldalán a Vérmező felől, az utcai lámpák halványan sárga, gyér fénykörében, mint félelmetes mesebeli szörnyek, csörömpölő, dübörögő tankok sokasága vonult a Margit híd irányába. Ezek, a hosszú nyakukat mereven előrenyújtó, hatalmas testű sziluett-dinoszauruszok lánctalpai remegtették meg a falakat. Senki sem értett semmit. Amikor visszamentünk a lakásba, anyámék azonnal bekapcsolták rádiónkat, amely a ház egyetlen ilyen hírforrása volt. 1953-ban az ablakba kitéve, ezen hallgatta az egész ház a 6:3-as mérkőzést. A bemondó fasiszta és terrorista csőcselék fegyveres támadásairól számolt be. Később, számomra megnyugtatóan, kijárási tilalomról szóló hírek csordogáltak belőle.

A Lövőház és Retek utca elején közrezárt sarok már a háború alatt is sokat szenvedett. A mi házunkat is talán tüzérségi lövedékek sora érhette, mivel az utcai front első emeleti részét teljesen leborotválta. Csak a földszinti lakások maradtak meg. A kapualjból egy sehova, hacsak az égbe nem vezető lépcsőház árválkodott. Lakásunk mellett a 4-es számú teljesen elpusztult, a 3-as számúnak viszont csak a konyhája maradt meg.

A Széna tér és Lövőház utca sarok a háború előtt és után

A házunk a Széna térnél jó egy, másfél méterrel mélyebben feküdt. Ahogy fejlődött a város, úgy emelkedett a Széna tér is. Amikor oda költöztünk, a Széna tér sarkán álló romos házhoz lépcsők vezettek le, majd a Retek utcai oldalon fel. A Retek és a Lövőház utca elején levő romos épületeket pár évvel korábban bontották le, ott hagyva egy nagy üres grundot, amelyen a velünk szemben levő MÁVAUT állomásoztatta a garázsba már be nem férő autóbuszait.

✽ ✽ ✽

Előző nap, október 23-án délután késő őszi napsütéses nap volt. Gyermekfejemet nem foglalkoztatták politikai kérdések, bár emlékeim szerint valamit éreztem a felnőttek izgalmából. Egyfajta vibrálást, bizonytalan várakozást, mely valamiféle tavaszi zsongásra hasonlított. Számomra a nap legnagyobb problémája az volt, hogy a másnapi oroszórát miként ússzam meg. Tanulni illett volna, de az anyagból semmit sem tudtam. Orosztanárunk, Pallos tanár úr, kis alacsony emberke, szigorú tanár volt. A Marczibányi téren levő fiúiskola folyosóin mindig szorosan a fal mellett haladt, mintha az iskola falainak stabil állapotát vizsgálná, biztosan áll-e a matula, vagy valamiféle útbaigazítást keresne a fenekestül felfordult világban, ujjbegyeivel haladtával rendre végig ütögette a falakat.

Később az egyik lakó, Fejes néni, aki egy kórházban volt mosónő, házunk egyetlen párttagja, azzal a hírrel érkezett, hogy tüntetés volt városban, és a Bem-téren is hatalmas tömeg gyűlt egybe. A nemzetiszínű zászlókból, pedig kivágták a szovjet mintára készített Rákosi címert. Anyám, aki nem volt bátorságáról közismert, szegény nemcsak mindkét világháborút, a kommünt és az oláh megszállást élte végig, de elszenvedte a bélistázást is, most azonnal ollót fogott és a házmestertől elkérve a zászlót, Fejes nénivel együtt kivágták a gyűlölt és idegen címert. Stitz néni, a házmester, pedig így tette ki a kapuba, ahol az még kivágatlan formájában a kommunista ünnepeken lobogott. No nem egyedül, hanem a vörös zászló társaságában.

Ezt követően, amikor kimentünk körbenézni a Széna térre, az egyik villanyoszlopra, melynek olajjal átitatott fájára a feleslegessé vált vagy pillanatnyi pénzügyi hiányok pótlása miatt eladandókat hirdető cédulák tömkelegének szomszédságába valakik egy röplapot rajzszegeztek ki. Ezt a megszerzett MEFESZ 16 pontot még most is féltve őrzöm.

A MEFESZ röplapja

Fejes néni férje, Fejes András, az alacsony növésű, köpcös testalkatú hentes, állítólag funkcionális analfabéta volt. A nevét épphogy le tudta írni, bár számolni és összeadni remekül tudott. Amikor a Fény utcai piac még a Moszkva téren – újabb és régebbi nevén Széll Kálmán tér – volt, ott dolgozott egy boltban. A kiló sertéshúshoz úgy hozzáadta egy-két tojás árát, hogy a vevőészre se vette. Lányuk, Magdi, nálam talán egy évvel fiatalabb, szőke kislány volt. Évekkel később, majd nagyon tetszik Stitz Pistának, a házmesterünk fiának, aki esténként a sötét udvar egy szegletében megbújva leste, mikor jön haza, és ilyenkor pár percet lopva az élettől, az udvar egy sötét zugában szót váltottak. Magdi apja azonban féltékenyen vigyázta lányát, udvarlókat nem tűrt meg a környezetében. A hatvanas évek elején, Fejes néni hosszabb időre kórházba került, ez alatt férje pedig, részegen megerőszakolta lányát. Be is vitték a rendőrségre, de felesége – a családi béke miatt, vagy hogy a szennyest ne teregessék ki – visszavonta a feljelentést, így aztán kiszabadult.

Mindenesetre a bevezetett kijárási tilalom végleg megszüntette az aznapi orosz felelés fenyegetését. Annyira, hogy abban az évben, egy röpkén rövid időre, volt vagy egy negyedév, a német lett az idegen nyelv. De nemcsak az orosz nyelv tűnt el akkor az iskolából, hanem az összes koreai osztálytársam is, akik a koreai háború következtében elveszve családjukat, itt találtak menedékre. Mikor ezek a gyerekek megtanultak magyarul, szétosztották őket az iskolák között. A mi osztályunkba 13 jutott. Az Akadémiai Kiadó még szótárt is adott ki miattuk. Kár, hogy a szótár csak már távozásuk után, 1957-ben jelent meg. A koreai gyerekek azt mesélték, hogy az amerikai katonák élve ásták el a szüleiket. A mai híradások alapján, ezek már nem is tűnnek olyan valószerűtlennek.

✽ ✽ ✽

A következő két nap alatt, napközben rengeteg ember gyűlt össze a Széna téren. Hogy nem csak a környező házak lakói lehettek, az biztos, mert bár mi a Retek utca sarkánál tudtunk megállni anyámmal, nem láttuk a Széna tér túlsó oldalát a tér közepén ácsorgó tömegtől. A tömeg az úttesten csak egy szűk sávot hagyott szabadon a közlekedő gépkocsik számára. Némelyek kezében tégla volt és azt, a szűk helyen csak lassan haladó autók kereke alá dobták, így kényszerítve azokat megállásra. Még a mentőautókat is átvizsgálták, mert hamar elterjedt a városban a hír, hogy az ávósok mentőkben szállítják a lőszerutánpótlásukat.

Előttünk, legalábbis amíg mi ott voltunk, emlékeim szerint csak egy teherautó halad el. A lyukas nemzetiszínű zászlóval fellobogózott teherautó a Margit körút – akkoriban Mártírok útja – felől érkezett és megállt a Retek utca sarkán. Véradókat gyűjtött. A felkelők teherautóinak csak az egyik lámpája égett elől, és így egyszemű küklopszok módjára közlekedtek. Ez volt a megkülönböztető jelzésük, erről ismerték fel már messziről, hogy melyik táborhoz tartozik a közeledő jármű. A teherautó platóján levő üres hely hamar megtelt, jó páran felszálltak rá, majd a Retek utcán tovább robogva mentek a János kórház felé.

Nem sokkal később, valahol a Hattyú utca torkolatánál állók át akartak vizsgálni egy személyautót, amikor hirtelen-váratlan hangosan felcsattanó kerepelés töltötte be teret. A gépkocsi utasa, vagy utasai egy géppisztolyból tüzelni kezdtek. Tudomásom szerint senki nem sérült meg. Amint felcsattantak a lövések, úgy el is ültek, talán olyan gyorsasággal, amilyen gyorsan a Széna tér is pillanatok alatt kiürült. A fegyvertelen tömeg mi mást is tehetett volna, mint fejvesztve menekült.

Nem sokára azonban fordult a kocka. Talán másnap, egy ponyvás katonai teherautó áll meg a metró építkezés Margit körúti bejárata előtt, amiről katonák kézifegyvereket adtak le, a forradalmároknak.

✽ ✽ ✽

Az előző héten a házunk elé felállítottak két szerszámos bódét, mivel át akarták rakni az utcát borító kövezetet. A felkelők azonban a bódékat felfeszítették, szétverték, és az abban található szerszámokkal felbontották az utcaburkolatot. A környék lakosai segítségével pedig, közel egy méter magas barikádot emeltek a Lövőház utca széltében. Ennek építésében, a kockák hordásában, rakásában én is segédkeztem. A barikád közepére a bódék ívelt tetejét helyezték el. Ezt tartva fent az esetleg arra tévelygő gépkocsik áthaladása számára.

A Lövőház utcai barikád. Balra fent a házunk fehér kerítése

Amíg mi, ezt a harckocsik feltartására teljesen alkalmatlan barikádot építettük, mások a Déli pályaudvarról vagonokat gurítottak ki az Alkotás utcára. Mivel az Alkotás utca a Moszkva tér irányába lejtett, a vagonok fokozatosan gyorsulva legurultak a villamossíneken. Az első vagont nem is sikerült megállítani a Széna térnél, így az, sebesvonatként tovább gurulva a Margit körút lejtőjén, csak a Margit hídnál, a Bem mozi előtt állt meg. Ott az éles kanyarban kisiklott. A többi azonban célba ért és azokkal barikádozták el a Széna tér közepét. Kivéve egyet vagy kettőt, melyek valahogy, valamiért ott maradtak az Alkotás utcában a Velence étterem előtt. Ezeket a november 4-én visszatért oroszok ekrazittal akarták visszaterelni a Délibe, aminek a következtében, akkoriban az Alkotás utca túlsó oldalán levő Velence étterem teljesen kiégett.

A Széna téren és az Alkotás utcában levő vagonok.

✽ ✽ ✽

A ház utcai frontján levő sérült lakásokat ezen a nyáron bontották le, a bennük lakó két családnak máshol adva lakást. A sehova se vezető lépcsőház mellett egy gyermektelen házaspár, a Széna tér felőli oldalon egy kétszobás lakásban, pedig Törzsökék laktak. A mellettük levő 3-as számú lakás megmaradt konyhájából, egy idős asszonyt, szegény Kati nénit már jó egy évvel korábban elvitték a bolondokházába. Belülről magára zárta az ajtót, és összefüggéstelen, gyakran trágár szavakat kiabált mindenkire, aki kopogtatni merészelt ajtaján. Mentális állapotának, hirtelen beállott és szomorú változásába bizonyára belejátszott az egy évtizede tartó, kilátástalan konyhai lét. Egy sparhelt, egy asztal, két-három hokedli, egy öntöttvas falikút, esetleg egy kredenc volt az, ami elfért ezekben a piros klinker-köves konyhákban. Az utcát határoló falakat kerítésnek meghagyva, az ablaknyílásokat befalazták. Talán ezért is lett alkalmas bázissá a forradalom alatt. Az udvaron, mint egy mély lövészárokban, úgy mozoghattak, a megmaradt és kerítésként szolgáló falak védelmet nyújtottak. Nem is kaptunk egyetlen egy árva golyót sem, míg a forradalomban és felkelésben ártatlan Fény utca házai annál több akna és gránáttalálattól szenvedtek.

A kerítés Lövőház utcai sarkába behoztak 2-3 benzines hordót, és a lakosság által összehordott üvegekbe itt töltötték a benzint. A tankok ellen, az akkoriban kapható másfél literes, zöld színű, csatos sörösüveg volt a legjobb. Nem csak űrtartalma miatt, hanem mert a csat az üveg nyakából kilógó lángoló rongydarabot leszorította. A benzin csak az üveg széttörését követően lobbant be. Bár a velünk szemben levő MÁVAUT kapuja melletti falon volt egy kézi hajtású üzemanyagkút, amiből az autóbuszok tankjait töltötték fel, lehet, hogy ebben a kútban dízel üzemanyagot tároltak, ami nem volt megfelelő keverék a Molotov-koktél számára. Szegény anyám veszekedett is miattuk Szabó bácsival, félve, hogy a benzin felrobban.

A MÁVAUT garázs üzemanyagkútja mellé egy Gorjunov típusú géppuskát állítottak fel, bár nem az eredeti állványára, hanem valamiféle magas, talán egy dunai monitorról leszerelt öntöttvas-állványra szerelve. Így a géppuska kezelője álló helyzetből tudott célozni és lőni az Ostrom utca irányába. Mivel, mint már mondtam a Széna tér másfél méterrel magasabban volt, jobb rálátást nyújtott a Széna tér túloldalára és az oda bevezető utcákra is.

Egy Gorjunov géppuska és egy korabeli páncélautó.

A házkezelőség az udvarunkat raktárnak kinevezve, mindenféle anyagok tárolására használta. Itt oltotta és tárolta a meszet. Ezzel az oltott mésszel festették rá a Kossuth címert a forradalmárok az udvarunkra behozott és az oroszoktól zsákmányolt páncélautó oldalaira. Majd felfegyverezve azt, beszállt a legénység – a golyószóróhoz egy 20-30 éves, szőke, göndör hajú fiatalember állt – kigördült házunk udvaráról. Többé nem láttuk. Akkoriban az a hír járta, hogy az oroszok a Vérmezőnél kilőtték.

Lakásunk felett a padlásról a tűzfal egy-egy tégláját kiütve, jó és álcázott harcálláspontot lehetett kialakítani. Jó kilövési lehetőséggel a Széna tér teljes szélességében. A padlásra vezető lépcső melletti sufni, amelyben már csak Mayerék és mi tartottuk a téli tüzelőt, sok szabad hellyel rendelkezett, talán éjszakai nyugvóhelyként szolgált. Hogy valóban tartózkodtak benne, azt több ott felejtett gyutacs bizonyította.

✽ ✽ ✽

Amikor egy rövid időre elfoglalták a Széna téri forradalmi bázist a karhatalom erői, a MÁVAUT garázs elé kiállítottak egy kiskatonát egy szál karabéllyal őrizni azt. Hogy szegény, árva magányában mit tudott volna tenni egy nagyobb létszámú támadóval szemben, az nem kérdéses. Semmit.

Házmesterünk férje, Stitz Pál rakodómunkás volt a BELSPED-nél. Szótlan, mogorva ember benyomást keltette. Nagykorúságom után gyakran nyitott álmosan kaput, amikor csavargásaimból éjjel hazatértem. Egy idő után jogosan megunva a kétforintos ébresztést, kapukulcsot adott és igaza volt.

Légii fotó a háztömbről. Balra fent a MÁVAUT garázs. Középen a Retek utcai 5 emeletes ház. Ennek tövében, a MÁVAUT irányába Stitzék és Sziliék lakásai fölötti tető.

Két gyermekükkel laktak együtt a szobakonyhás lakásban. Stitz Pista, a fiú éppen katona idejének végét töltötte a forradalom alatt. Őt is – talán épp úgy egyedül – kirendelték valamit őrizni. Mivel Pista elhagyta őrhelyét, két évre becsukták. Kiszabadulása után, amikor hónapokig kitartóan leste, várta esténként a fodrászatból hazatérő Fejes Magdit, ráébredve, hogy az udvarlásának nem lesz eredménye, más pár után nézve, megnősült. Felesége igen csinos, barna, olyan tűzről pattant típusú asszonyka volt. Pár évig a ház keskeny mosókonyhájában laktak. A mosókonyhát csak úgy kaphatták meg, hogy a ház lakóinak nyilatkozni kellett, azt nem használják, annak használatáról lemondanak. A Patyolatban történő mosatás csak nem oly rég kezdett elterjedni. Korábban a nagymosást a háziasszonyok, természetesen a szegényebbje, maguk végezték otthon. A kimosott ruhát pedig a padláson teregették ki, száradni. A háztartási boltok nagy mennyiségben tartották a kor kedvelt mosószerét, a kenőszappant, amely egy lágy, kenőcshöz hasonlatos anyag volt. Tudomásom szerint nem csak mosásra, hanem harci feladatokra is kiváló volt. A Móricz Zsigmond-körtéren vastagon felkenték vele a kövezetet, és erre elszórtan bazaltkockákat raktak. A területre gondatlanul ráhajtó orosz tankok, amelyek a “fasiszta csőcseléktől” akarták megtisztítani a várost, pedig úgy siklottak, csúsztak rajta, mint a vizes szappan az ember kezében. Teljesen irányíthatatlanná váltak.

Így aztán Pistáék megosztozhattak a köves padlójú mosókonyhában egy mosóüsttel és egy, a kifőzött ruha öblítésére szolgáló betonkáddal. A nyúlszájjal és farkastorokkal világra jött fiúk megszületése után pár évvel, kaptak egy lakást a Lövőház utca 17-ben. Hogy mi történt a házasságban, amikor végre már révbe jutottak nem tudni, de Pista rövidesen kiugrott a Fény utcára néző második emeleti lakás ablakán és szörnyet halt.

Stitzék lánya, Rózsi, aki még kiskorú volt, talán 16-17 éves lehetett, a Retek utcai pékségben dolgozott. Gyakran ő hozta el a ház lakóinak a mindennapi kenyeret. Két-három évvel korábban még sokat játszott velünk, a ház gyermekeivel. Rózsi, akit nem lehetett éppen csinosnak mondani, a házban bújócskát játszó és a vele együtt elbújó fiúkkal, a Vámos bácsiékhoz közeli sötét sufniba, rendre megtapogattatta melleit. Hegyesés, kemény, kislányos mellei voltak, melyek fiatalosan tüzes melegét tinédzser koromban, még évekkel később is érezte tenyerem emlékezete.

✽ ✽ ✽

Stitz néni barátnője, a közvetlenül mellettük lakó Szili néni volt, aki Imre nevű fiával lakott együtt. Imre viszont Stitz Pista barátja volt. Szili Imre gyári üzemőr volt ebben az időben, ami egyébként fegyveres testületnek számított. Imre előszeretettel viselte az Amerikából beszivárgott – sem a tankok, sem az ágyúk nem tudták megakadályozni – jampec viseletet: a csapott vállú, lezser zakót, a csöves nadrágot és a rikítóan csicsás nyakkendőket a nyaka körül, amikor a kerek orrú, széles nyersgumi talpú csukájában jött vagy ment.

Szili néninek volt egy idősebb fia is, vagy talán a férje lehetett, akiről nagy titokban azt mesélték, hogy volksbundista volt. Hogy mi lett vele, nem tudni. Lehet, hogy elesett a háború alatt. A forradalom leverése után a forradalmárok ott felejtettek két Vécsey típusú kézigránátot. Ezeket én a padláson eldugtam a padlás közepén levő járódeszkák alatt található sitt közé, gondolván, jók lesznek még, ha jön a MUK! Ekkor találtam meg ott, jól eldugva a német nyelvű volksbundista újságok több példányát, a bizonyságot a házi pletykákra. A két kézigránátot aztán március végéig, vagy talán április elejéig rejtegettem és őriztem.

A volkbundista újság

Szabó bácsi, aki srévizavé, az utcánk túlsó oldalán, a 15-ben lakott, sokszor megfordult házunk udvarán, gyakran egy ¾-es viharkabátban láttam. Nagy pödrött bajusza, a nyár elején, júniusban meghalt és nagyon szeretett nagyapámra emlékeztetett, bár ezen kívül, más hasonlóság nem volt közöttük. Valamikor 29-e után, meglátogatta a széna-téri felkelőket Dudás József, aki az ávósok viseletére emlékeztető hosszú bőrkabátot viselt. Ő még kommunistaként tagja volt a II. világháború végén – 1944 szeptemberében – Moszkvában tárgyaló fegyverletételi küldöttségnek, Szabó bácsival házunk kitárt kapujában beszélgetett vagy tárgyalt. A felkelők sokszor álldogáltak és beszélgettek, cseréltek információt ebben a kapuban. Egy alkalommal egyikőjük, egy harmincas éveiben járható nő ott, jelenlétemben közölte ávósok búvóhelyét a többiekkel.

✽ ✽ ✽

Legközelebbi szomszédunk – csak a padlásfeljáró és a sufni volt közöttünk –, a 6-os lakásban lakó 80-as éveiben járó Mayer Antalné és vele lakó lánya, özv. Kiss Alajosné volt. Kiss néninek lányától két fiú unokája volt, akik elég sokat tartózkod­tak a nagymamájuknál. Sokat játszottunk együtt. Az idősebb fiú – Pisti – talán két-három évvel lehetett fiatalabb nálam. Apjuk Hoós István, bár a rendszer kádere volt, de a vidéki munkahe­lyén alakult Forradalmi Bizottmányban betöltött szerepéért jó pár évre bebörtönözték.

Az özvegyasszonyok fekete ruháját és kendőjét viselő Mayer néni gyakran még maga gyúrta meg otthon a kenyeret, majd a meggyúrt tésztát átvitte a Retek utca elején, a 4-es szám alatt levő pékségbe megsüttetni. Hideg időben nagy, de meleg, kötött parasztkendőt kanyarított a hátára. Manapság már ez sincs divatban. Abban az időben még gyakoriak voltak az ilyen pincékben működő pékségek. Ezeknek a pékségeknek volt egy kereskedelmi célt szolgáló üzlete, és a ház pincéjében maga a sütöde, ahol a beépített kemencét még fával fűtötték. A kemence mellett itt keltek a gyékénykosarakban a kenyerek. A hőségtől félmeztelenre vetkőzött pékmester ezeket a megkelt kenyereket a sütőlapátra helyezve, kézzel vetette be a kemencébe, egymás után többet is, amíg a kemence meg nem telt. A kenyér aljába gyakran belesültek a kemence alján maradt hamuban rejtőző ízletes faszénmorzsák. A sütödék mélyen fekvő ablakaiból felejthetetlen, ínycsiklandozó meleg lisztszag szivárgott fel az utcára. A Retek utcai sütöde pinceablaka a ház Moszkva téri oldalára nyílott. Nagyobbacska koromban, még fiatal felnőttként is, ha arra jártam, mindig megálltam az ablaka felett, hogy magamba szívjam éltető erőként, a kitóduló, az istenekhez felszálló, engesztelő meleg kenyérillatot.

A harcok szünetében, hosszú sorok álltak a pékség előtt, aztán amikor váratlanul kitört a fegyveres harc a sorban álló emberek fejvesztve menekültek. A támadókat nem érdekelte, hogy ezek fegyvertelen emberek voltak, gyakran lőtték őket. A mai napig őrzök egy puskagolyót, amelyet az egyik kenyérből operáltunk ki konyhakésünkkel, amikor azt megszegtük.

✽ ✽ ✽

Mayerék mellett, a Retek utcai nagy ötemeletes ház tűzfalának tövében, lakott Vámos Lajos és felesége. Vámos bácsi kertész volt. Valamikor, ahogy azt a régebbi lakók mesélték, a ház udvarán nyolc vadgesztenyefa állott. Hogy mi lett velük, hova tűntek, csak találgatni lehet. Talán a háború vesztesség listáját bővítik, mivel tüzelőanyagként végezték a ház lakóinak kályháiban, az ostrom szűkös ideje alatt. Így az udvart borító füst-szürke bazaltkövek között, ott maradtak üresen az elfüstöl­gött fák számára kihagyott, kövezetlen helyek. Ezeket a lakók, mindegyik a maga lakása előtt, sok színben pompázó virágoskerté varázsolták. Mondanom se kell, hogy Vámos bácsié volt a legszebb. Egyébként ő egy – közismert nevén – ecetfát ültetett, vagy csak hagyta lombba szökni, ha már egyszer megeredt, a füstként elszállt vadgesztenye helyén. Nem csak egynyári virágokat, hanem örökzöldeket is tartott. Az öreg ügyes fafaragó is volt. Hamutartókat és egyéb apró használati tárgyakat faragott különbözőfákból. Számtalanszor néztem kíváncsian, amint türelmes lassúsággal, törött üvegcserepekkel kaparva csiszolta azokat fénylőn simára.

Vámosék és Fejesék lakásai. Jobb kép a megmaradt fal, fölötte a MÁVAUT garázs.

Lánya egy szőke delnő volt, aki kéthetente, amikor férje kíséretében meglátogatta szüleit, annak karján, magas sarkú cipőjében úgy vonult végig az udvaron, mintha nem is ide, a ház a proli népsége közé született volna. Férje, valaha jobb napokat látott, kövér zsidó ember volt. A romos kapualjunk Diadalíve alatt, be-, és átvonulásuk alkalmával, udvarunk Fórum Romanummá változott, ahol a plebejusok hódolatteljes tekintete előtt, ki tudja honnan szerzett vagy zsákmányolt csillogó arany ékszerekkel meg-, és kirakottan, télvíz idején a nő rókabundában, a férfi irhagalléros kabátban, fején Eden-kalappal, a győztesek fennhéjázó felvonulásának lehettünk tanúi. Mindketten élő példaképei voltak a Rákosi rendszer által diktált Vörös Október konfekció ruhagyár lóden és micisapkás divatjának idejében, a régi rendszer levitézlett és letűnt embertípusának. A kapitalistáknak és a feketézőknek.

Szegény Vámos bácsi a forradalom után pár évvel majdnem felgyújtotta az egész házat. A ház sarkában levő és tüzelőanyag tárolására szolgáló sufniban, ahová még nem vezették be a villanyt, annak ellenére, hogy a kor propagandája azt hirdette, az utolsó helyre is bevezették már azt, ott felejtette az égő gyertyáját, ami meggyújtotta tüzelőjét és emiatt leégett a sufni fölötti födémet alkotó gerendázat, majd a tető. Szerencsére a tűz nem terjedt tovább, a tűzoltók még idejében eloltották.

✽ ✽ ✽

Mi 1951. november 8-án költözünk a Lövőház utcába. Anyám 1948-tól a VIII. kerületi Bacsó Béla utcai leányiskolában volt alsó tagozatos tanítónő. Igazgatója, Környei Margit, egy elvakult kommunista volt. Cezaromániája egy monomániában teljesedett ki, hogy vasárnaponként délelőtt, elmenjen a közeli templomok kapujához, kifigyelni, melyik, a szocializmus embertípusát nevelő pedagógus merészeli átlépni a reakciós templom küszöbét.

A fiúiskola igazgatóját, Zsigmond Károlyt, aki a 4. és 5. osztályban az igazgatóm volt, és aki a Rákóczi téren lakott, egy, az ablakán betévedt puskagolyó eltalálta. Életét zakója bal belső zsebében hordott fém cigarettatárca mentette meg. A harcokban már elfáradt golyó megakadt benne.

Október 30-án anyámmal átmentünk Pestre. Anyám érdeklődni akart iskolájában a kezdés felől. Majd végig jártuk a harcok során elesettek alkalmi sírhelyeit. Így a Rákóczi teret és a Bakács teret, melyeket számtalan sír borította, a fejfákra nevek és az elesettek kora is fel volt írva. Volt köztük egy nálam fiatalabb gyermek is. A sírokat virágok borították. Pár nappal később, a halottak napján, mint megannyi rebbenő szentjánosbogár, több százezer gyertya égett értük Budapest ablakaiban. Megnéztük a Corvin közt és a Kilián laktanyát, majd a Nap utca 3-ban, ahol nagyszüleim 1954-ig, szegény nagymamám haláláig laktak, felkerestük az ismerősöket. A ház egyik földszinti lakója – szintén véresszájú kommunista –, Kronka Viktor miatt anyámat annak idején bélistáztak, mivel az feljelentette, mondván, hogy háborús propagandát folytatott. A forradalom leverése után természetesen azt terjesztette, hogy a kapitalista háztulajdonosok máris jelentkeztek, hogy visszaköveteljék vagyonukat. Az igazsághoz tartozik, hogy szegény nagyanyámnak valóban volt egy igen minimális része a házban, amit fiatalon elhunyt édesanyja után örökölt 3 testvérével együtt. Ezt a részt azonban még jóval a háború előtt eladták. Arról nem is beszélve, hogy a látogatást én szorgalmaztam, mivel több, mint két éve nem jártunk a házban, pedig itt élt első, óvodás kori szerelmem, egy Morzsi nevű kislány.

Ezekben a napokban a Buda környéki bányákból – talán Tatabánya, vagy Oroszlány – a széna-téri felkelők önfeláldozó és győzelmes harca előtti tisztelgés miatt 100-200 fős díszegyenruhába öltözött bányászcsoport érkezett fel gyalog. Kettőjükkel közelebbről is megismerkedtünk. Egy édesapával és a szintén egyenruhát viselő vájártanuló fiával. A fiú legfeljebb egy, másfél évvel lehetett idősebb nálam. Elmondták, hogy útközben a csoportjukra lőttek. Újdonsült, fáradt és elcsigázott ismerőseinket behívtuk, forró teával és zsíros kenyérrel kínáltuk meg őket. Sem ők, sem mi nem tudtuk még akkor, hogy a globális politika leosztott lapjain nem változtathatunk.

✽ ✽ ✽

November 3-án, miért, miért nem, de behoztak az udvarra egy 122-es tarackot. Pedig úgy volt, hogy 5-én hétfőn már megindul a munka, visszatér rendes kerékvágásába a város. Mivel a 4-es számú, megsemmisült lakás megmaradt tűzfalának teteje közel 3 méter magasan volt, az ágyú kerekei alá egy földhányást hordtak, és arra állították fel. A megmaradt, kerítésként szolgáló tűzfal tetején egy kb. fél méter mély „v” alakú nyílást vágtak az ágyú csöve számára, amely így a Hattyú és a Csalogány utca irányába közvetlen célzással tudott volna lőni. Hogy aztán tüzeltek-e vele vagy sem, azt már nem tudom. Ellenőrizhetetlen hírek szerint, kilőttek vele egy orosz tankot, de erre nincs bizonyíték. Az ágyút láttam, hozzá való lőszert azonban nem. A 4-i orosz támadás miatt, reggel, Nagy Imre és az Írószövetség rádiónyilatkozata után – ezeket még hallottam a rádióban – anyám átmenekült velem a 8-as számú ház pincéjébe. Ez ugyan nem volt bombabiztos óvóhely, de mivel a mi házunk pincéje, mely a házmesteri lakás alatt volt, dugig volt tömve a II. világháború során keletkezett sittel, sokan oda, a másik ház pincéjébe húzódtak be a két ház lakói közül.

Egy 122-es tarack és egy 76-os páncéltörő ágyú.

A lakásban csak az első világháború frontját megjárt és ott az olasz fronton egy repeszgránáttól megsebesült nevelőapám, Orosz János maradt. Nevelőapám görög-katolikus családból származott. Anyai dédnagyapja Dudinszky József görög-katolikus esperes volt Kamionkán. Nevelőapám 1914-ben, 17 évesen fejezte be a IV. polgári iskolát Nagyváradon. A végzős osztály fogadalmat tett, melyben megfogadták, hogy 10 év múlva, 1924-ben újból találkoznak Nagyváradon, és, hogy az időközben netalán megboldogult társaikért requiemet hallgatnak. Pedig nem tudhatták, hogy a történelem, mint máskor is oly sokszor, közbeszól. Hogy a fogadalmat tett aláírók közül kik élték túl az első világháborút, vagy ki estek el a frontokon, legfeljebb csak a családi emlékezetek tartják számon. Ha ugyan még számon tartják. Miként azt is, hányan tudtak elmenni az 1924-ik évi találkozóra, és hányan hallgatták meg a végzetszerűen előre megsejtett requiemet. Nevelőapám sem tért többé vissza Szent László és Ady városába.

A nagyváradi polgári iskola fogadalma.

Mikor a forradalom leverését követően, a harcok szűntével visszamentünk a házba, az udvarunkba beállított ágyú már nem volt sehol. Viszont, a Széna tér sarkán, a Lövőház utcát teljes hosszában egy orosz 76 mm-es páncéltörő ágyú igen hosszú csöve felügyelte és fenyegette, talán egészen a Marczibányi térig bezárólag. A Széna tér felé eső üres grundon, a kerítés mellett orosz katonai teherautók sorjáztak. A magamfajta tizenéves fiú számára ezek kifogyhatatlan kincsesbányák voltak. Ugyanis a teherautók platójáról, a minket másodszor is „felszabadító” Vörös Hadsereg katonái, miután rájöttek, hogy az órás boltokból a sebtében, épp ezért még rossz időben kimenekített konyhai vekkerek nem mutatták az időt – oda javításra voltak beadva –, egyszerűen átdobálták azokat a házunk udvarára. Évtizedekkel később, aztán az internacionalista dinoszauruszok uralmának megszűnte után, másodszor már a globális Mamutok foglalták el, mindent eltüntetve, agyonnyomva prém-pénztömegükkel, uralják a forradalom helyszínét, terét.

A házunk alaprajza. Lent a 122-es tüzelőállása, mellette a W.C., majd a lakásunk. A jobboldalt látható beugróban a Gorjunov géppuska állása.

Nevelőapám a háborút követően abban a téves hitben élt, avagy csak naivul remélte, hogy majd Magyarországot is kétfelé osztják a Duna mentén, miként azt tették Németországgal és Ausztriával. És így Buda a nyugati hatalmak befolyása alá fog kerülni. Ennek volt köszönhető, hogy átköltöztünk Budára, ebbe a lerobbant, háborúk és forradalmak viharának kitett házba. Szegény anyám az ismét kényszerűen átélt háborús viszonyok miatt, elátkozta azt a napot is, amikor ideköltöztünk a Széna térre. Csak egyről feledkezett meg. Hogy talán mégis lehet valamiféle predesztináció. A sorsát, még ha annyira félelmetes is – bár menekülhet előle –, senki sem kerülheti el.

Ugyanis a lakás, ahonnan eljöttünk, a Corvin-közben, a Kisfaludy köz 5. szám alatt volt.

✽ ✽ ✽