Az 1867-es kiegyezés hívei azt szokták felhozni, hogy ezt követően indult meg az ország gazdasági fejlődése. Ezt nem lehet vitatni, még akkor sem, ha a Habsburgokkal ki nem egyező Németországban és az Egyesült Államokban is, a II. ipari forradalom hatására indult meg ugyanekkor a gazdasági fejlődés.

A társadalmi átalakulásnak és így történelmünknek azonban voltak árnyoldalai is. Bár szégyenkezhetünk miattuk, nem árt erkölcsi okulásul szembenézni azokkal. Ebben az írásban tárgyalt, egyik ilyen árnyoldal kialakulását segítette a Bach rendszer rendőrsége is, amelyik egyetlen problémával foglalkoztatta: a forradalomban részt vettek kézre kerítésével. Minden más közbiztonsági feladatot félvállról vettek, bűnüldözéssel, erkölcsrendészettel nem is foglalkoztak. Pesten ekkor növekedett meg igazán a mulatók, éjszakai lokálok száma. Némelyik mulató vagy bordélyház működési engedélyét gazdája a Bach-huszároktól kapta – besúgásaiért cserébe.

✽ ✽ ✽

Az 1850-es években százon felül volt a fizetett besúgók létszáma. Akad köztük későbbi polgármester, sőt igazságügy miniszter, egy Gáll Eduárd nevű császári és királyi komisszár, aki egymaga 185 magyart jelentett föl és 18-t akasztófára is juttatott De ott van köztük Thaisz Elek, akiről már Teleki László haláláról szóló írásomban szóltam és egy Luft Rézi néven (polgári nevén Grünfeld Terézia) elhíresült bordélyház tulajdonosnő is, akinek már sajnos 1849-ben is volt bordélya Pesten, az akkori Hímző, mai nevén Cukorutcában. Oda jártak napi fáradalmaikat kipihenni a hazánkat éppen móresre tanító osztrák főtisztek és tábornokok, élükön a kiváló Haynauval. Thaisz Elek és Luft Rézi között állítólag egy igen hosszú kapcsolat alakult ki. Egyes források Thaisz Elekről azt állítják, hogy 1848-49-ben őrnagy volt és ezért 10 évi várfogságra ítélték, Luft Rézi pedig közbejárt érdekében Haynaunál, aki a kemény vasakat le is vettette kezéről, lábáról.

A Ludas Matyi című élclap 1869. ápr. 11-i száma az államrendőrség felállításának hírét kommentálva ajánl „nehány kipróbált és szakképes individiumot, kik már az absolutismus és provisorium alatt is mint titkos kémek (spitzlik) szolgálták a hazát.” 20 fő nevét közlik évi fizetés megjelölésével, gondosan ügyelve arra, hogy felismerhetők legyenek a kissé eltorzított nevek mögött rejtett személyek, például: „Gróf Fesletics Leó” (Gróf Festetics Leó, 1852. május és 1854. december között a Magyar Nemzeti Színház intendánsa), „Szeisz Elek” (Thaisz Elek, Pest város főkapitánya 1861-1884), „Omerling foteltartó” (Emmerling Károly szállodatulajdonos), „Hírnyögi János” (Török János konzervatív hírlapíró), „Lebegő Tercsi” (Luft Rézi nyilvánosház-tulajdonos). S jelzik, ezeken kívül ajánlhatnának „még vagy negyven darab apróbb kötnivalót”.

A történet csak abban sántít, hogy Bona Gábor, aki feldolgozta a szabadságharc teljes tisztikarát, megemlíti Thaisz Elek két öccsét., Gyulát, aki számvevő hadnagy és Pétert, aki előbb tűzmester, majd hadnagy volt. Viszont Thaisz Elek őrnagyságáról, de még személyéről sem tud. Thaisz 1848-1849-ben Pest városának tanácstagja volt. Ez persze nem lehetett ok, hogy Olmützbe vigyék és bezárják, hiszen Rottenbillert is, aki akkor polgármester volt a törvényszék felmentette. Farkas Katin a Magyar függetlenségi törekvések 1859-1867 című disszertációjában azt írta, hogy az 1850-es évek első felében egy forradalmi szervezkedés miatt Komáromy Györggyel együtt került börtönbe és csak 1856-ban szabadult. Komáromy Györgyöt valóban elítélték 1855-ben szervezkedés címén, de csak két évre.

Az 1863-ban Magyarországra becsempészett fegyverek elárulásával Kossuth Lajos Thaisz Eleket gyanúsította. Komáromy a fegyverszállítási ügyről tájékoztatta barátját Thaiszt, aki ezt jelentette az osztrákoknak. A kortársak gyanakvását az is táplálta, hogy Thaisz 1865-ben Ferenc József-érdemrendet kapott. Farkas Katalin szerint – nem tudni miért –, ez a tényt a besúgással szembeni ellenérveket erősíti. Hogy Ferenc József miért adott volna egy ellene összeesküvést szövő rebellisnek kitüntetést, azt viszont az én paraszti eszem nem érti.

✽ ✽ ✽

A jobbágyság felszámolása után vidéken nagyban nőt meg a megélhetési gondokkal küszködők száma. Ezek közül sokan a Főváros szívóhatású munkaerőpiacára jöttek megélhetést keresni. A női munkaerőkre azonban csak szűk választási lehetőséget kínált. Az iskolázatlan és pénz nélkül ipart (szabó, kalaposnő, kofa), lehettek cselédek, napszámosok, mosónők lehettek, vagy elhelyezkedhettek valamely vendéglőbe, kocsmába, kávémérésbe és lehettek kéjhölgyek.

Így aztán a prostituáltak száma állandóan növekedett. A bordélyházakat fenntartók és segítőik a kerítők, felhajtók jó kereseti lehetőséget láttak ebbe a befektetést nem igényló „iparban”. Akik pedig tehettek volna valamit szemet hunytak és közegészségügyi okokra hivatkozva teremtették meg a bordélyházak törvényességi alapjait. 1867. október 31-én a Főváros polgármestere rendeletben mondta ki, hogy „A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordelházak eltűrése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza kéjelgésből különben a közegészségre háruló kóros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén, szükséges olyan rendszabályokat alkotni, melyek által egyrészről a vétek szemtelen gyakorlásából eredendő közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak." Ez aztán érvénybe is maradt 50 évig.

A bordélyok számát 40-ben határozták meg, előírva, hogy „kéjnő” 17 évnél fiatalabb nem lehetett. A bárcát a kerületi kapitány adta ki, melyet a bordélytulajdonos magánál tartott, ami azt eredményezte, hogy még nagyobb függőségi viszonyba kerültek a „foglalkoztatottak.” Hogy mennyi maradt a bevételből a lányoknak, azt a rendőrkapitány határozta meg, tudniillik azt, hogy mekkora hányadot kellett leadni a lakhatásra, az ágyhasználatra, a takarításra, mosásra és étkezésre. A lányok hetenként 2-3 alkalommal és csak igen rövid időre hagyhatták el a bordélyházat.

A főkapitány kötelessége volt ellenőrizni a kerületi kapitányokat, ő adta ki a bordélyházak engedélyét, ami 1000-3000, az éjjeli tánclokáloké 1000, és a női személyzetű kávéházaké pedig 500 Ft volt. A rendelet nem foglalkozott a leánykereskedelemmel, a kerítés szabályaival, melyek pedig adóztathatók és akár büntethetők is lehettek volna. 1870-ben a rendeletet úgy módosították, hogy már a bárcák kiadása is a főkapitány hatáskörébe került, a kérelmező lányoknak személyesen nála kellett jelentkezni.

✽ ✽ ✽

1869. október 1-jén hozott 3690. számú belügyminisztériumi rendelet szerint a „Keleti bordelházaknak magyar nőkkeli népesítésének meggátlása iránti szabvány szerint 500 forint pénzbírság és elzárással járó tevékenység" a „fehérrabszolga-kereskedelem" büntetése, a sikeres feljelentő csupán 40 forintnyi jutalmat kap. A keleti üzletet azonban egyáltalán nem befolyásolta ez a rendelet, mert sorra kötötték az üzletet a Lukács uszoda kertjében, és csoportokban szállították a lányokat külföldre, többnyire hajóval a Dunán.

Egy este vagy 30 kaftános lengyelországi zsidó szállt partra a pesti hajóállomáson. A parton azonnal nekikezdtek az esti ájtatosságnak. Az egész Duna part összeszaladt ajvékoló lármájukra. A rendőrség azonban közbelépett, és bevitte a csoportot a kapitányságra. Ott felvéve a személyi adataikat megtudták, hogy az előimádkozót Hársch ben Dávid Jákobnak hívják. A kerületi rendőrkapitány ezután a foglalkozása után tudakozódott, mire a tömör válasz csak annyi volt: „Zsidó”. Majd elmondta, hogy mennek Jeruzsálembe, Salamon király templomába imádkozni. Hogy miért szálltak ki Pesten, arra azt a magyarázatot adta, hogy az asszonyok már nagyon elfáradtak és egy keveset pihenni akartak. Mit lehetett tenni, még az éjjel szabadon kellett őket engedni. A kapuban már várták őket az asszonyok. Az asszonyokat felterelték a hajóra, másnap reggel ismét imádkozni kezdtek, aminek eredményeképp megint bekerültek a rendőrségre. Az egyik asszony, nevezett Markbreiter Fanni, erre elment a helyi rabbihoz és bepanaszolta, hogy a rendőrség lefogta a csoportot, köztük a férjét, Reb Hársch csodarabbit. A pesti rabbi pedig azonnal szaladt a polgármesterhez, akinek elmondta, hogy az imádkozás miatt bevitték a csodarabbit a rendőrségre. A polgármester pedig a rendőrkapitánynál reklamált, mondván ebből még zavargások is lehetnek.

Perceken belül szabadon engedték az imádkozni akaró hívő zsidókat, akiket már ott várt Markbreiter Fanni újabb 30 feleséggel. Két nap múlva a 60 „feleséget” pedig Zimonyon keresztül vitték ki Sztambulba. Markbreiter Fanni a 30 kaftánossal pedig indult visszafelé. Legalábbis így írta meg az esetet Kostál Jenő 1902-ben.

Egy idejött olasz, bizonyos Vincenti Fuggio, a Király utcai „tánciskolájában” összeszövetkezve egy szintén idegenből ideszakadt orosz férfival, akit gúnynéven csak „Vörös békának” neveztek, úgy játszották ki a hatóság és a gyanútlan lányok és szüleik éberségét, hogy a magyar lányokat balettra oktatva, pár lecke után, mint balett táncosokat vitték ki a cári Oroszország kuplerájaiba.

Luft Rézi is hasonló vállalkozás során ment csődbe. Ugyanis egy másik szegről-végről nagy üzletbe vágtak. Buenos Airesbe, ahol nagy volt a kereslet a nők iránt – 4-5 ezer dollárt is megadtak egyért – egy egész hajórakomány lányt szállítottak. Luft Rézi és egy távoli rokona, egy Danielich nevű ember összeállt az üzlet lebonyolítására. Összeszedtek kb. 100 ezer forintot, a lányokra, ruhákra, csecsebecsékre, majd elindították a hajónyi rakományt Argentína felé. A hajó azonban az üzletbe befektetett pénzzel együtt elsüllyedt. Pénz nélkül azonban a rendőrség is már másképp állt a dologhoz.

Így aztán Luft Rézi áttette székhelyét Boszniába. Szarajevói kuplerájában, melyeket törökök, bosnyákok és zsidók látogattak hozzávetőleg, 20 magyar lány szolgálta ki a „vendégeket”. Luft Rézi, ekkora már elhízott, kövér harkályarcú asszony lett, idomtalan testének tömegét alig bírja egyik helyről a másikra vonszolni. Nem is igen mozdul.

Valaha főtevékenysége a kerítés és a leánykereskedelem volt. Vidékről a lányok, akik otthon 1-2 Ft évi bérért is csak nagy nehezen jutottak munkához, özönlöttek Pestre. Általában a mai Kálvin, akkori nevén Széna téren találkoztak a cselédszerzővel, aki először is szállást és kosztot biztosított a számukra. A cselédlányoknak pedig hamar elfogyott a pénzük. Persze a közvetítő cselédszerző hitelezett nekik, ruhára, cipőre, mondva majd visszafizeti a béréből. Munka azonban valahogy sehogy se akadt, de az adósság hamar felfutott 15-20 Ft-ra. Ilyenkor állt elő a közvetítő, hogy lenne egy megoldás. A szegény lány pedig egyszer bekerülve a nyilvánosházba, onnét nem tudott szabadulni soha.

Hogy mi késztet egyes embereket a prostituáltakhoz vonzódjanak nem tudom. Thaisz Elek iskolázott, jogot végzett és jó családból származó ember volt. Apja Thaisz András (1789-1840) A MTA levelező tagja fordította magyarra Scott Walter Ivanhoe című regényét. Társaságbéli elfogadottságát jelezte, hogy a Podmaniczky-család jó barátja lévén, fia jövőjét ugyancsak sikeresen megalapozta. Annyira sikeresen, hogy Thaisz Elekre, a korántsem gáncstalan rendőrfőkapitányára még jó ideig kisugárzott valami az 1840-ben elhunyt atya – mondhatni síron túli – közkedveltségéből, elfogadottságából.

✽ ✽ ✽

Thaisz a kiegyezés után nem kímélve egészségét, miközben szervezte a rendőrséget, levelezett, intézkedett és ellenőrzött más, kerületi rendőrségeket, személyesen adta ki a bárcákat és még arra is volt ideje, hogy esténként, éjjelenként kiszálljon egyes kétes hírű mulatókba is.

A 19. század elején és még a kiegyezés idejében is, még jóval kisebb volt a város. A mai Szent István körút helyén található Fegyvergyár úttól északra, és délre is külvárosi ipartelepek voltak. Északra a mai Vígszínháztól a Duna felé eső területe építette fel Tüköry Sándor a maga serfőzdéjét, majd attól kissé délre épült fel egy Újvilág nevű serfőzde, ivócsarnok és kert, amely 1895-ben, a Vígszínház építésekor szűnt meg. Ennek közelében a Vígszínház helyén épült egy táncház, mely talán a sörháztól kaphatta nevét, a Neue Weltet. A táncházat egy Linzer Antal nevű táncmester üzemeltette, aki okos üzletember volt, ebbe a várostól kívül eső bálteremben összesereglett Budapest minden kétes egzisztenciája, nő és férfi vegyesen. Ez volt az első nyilvános leánybörze Budapesten, a hol szemérmetlenül adtak, vettek.

A korbeli Kincses Kalendárium Budapest világváros címmel számol be az ott folyó éjszakai életről, melynek erkölcseire maga a főkapitány, a hírhedt Thaisz Elek ügyelt fel rendíthetetlen buzgalommal. Az már csak „hab a tortán” – ahogy mondani szokták –, hogy a derék főkapitány a nagy rendcsinálás közben elcsábította a tulajdonos feleségét, bizonyos Reich Fánit, aki kasszírnőként dolgozott ebben az Újvilágban, a Neue Weltben.

Rech Fáni egy Galíciából bevándorolt óbudai zsidó ember lánya volt, aki már 13 éves korában elszökött hazulról. Csak évekkel később, megvagyonosodva, mint Linzer Antal felesége került elő. Linzer egy darabig nem szólt az asszony megszöktetéséhez semmit, de egy idő után hiányolni kezdte az üzlet Reich Fáni szakértelmét. Levelet írt a főkapitánynak, amiben megfenyegette, hogy botrány csinál, mert hosszú időre nem nélkülözheti az üzletből a feleségét. Miután választ nem kapott elment a főkapitányságra, tört zúzott, mire Thaisz a rendőrorvosokkal elmebetegnek mondatva, beszállíttatta a bolondokházába. Itt ugyan megállapították épelméjűségét, de hogy, hogy nem 3 nap múltán hirtelen-váratlan elhalálozott.

A híresen szép immár özvegy asszony kikeresztelkedett, és végül Thaisz Elek felesége lett.

A Neue Welt-es kasszírnővel azonban, annak sógora, egy bizonyos Brick Mayer nevű közönséges bűnöző is rokonságba került Thaisz Elek főkapitánnyal, akinek kellemetlen volt ez a hírhedt rokonság. Szerette volna, ha Brick Mayer elválik, azaz az izraeli vallás szerint elbocsájtó levelet ad Reich Fáni testvérének de erre Brick Mayer, épp a javára megváltozott rokoni körülmények miatt, nem volt hajlandó. Végül aztán megállapodtak. Brick Mayer válik, és már, mint nem rokon bekerül a rendőrséghez. Ez az ember aztán, mint „közeg” kapzsiságában tehetett akármit. Behunyt szemmel söpörte zsebébe a sápot, segítségéért vagy eltussolásáért, ahogy az sorra került.

✽ ✽ ✽

Nem akarok semmiféle baloldali propagandát folytatni, de érthető, hogy az akkoriban anarchistáknak nevezett szocik ráharaptak minden visszásságra, melyet a magát keresztény erkölcsűnek mondó társadalom nem kifogásolt, sőt eltűrt. A Munkás Heti krónika 1879. november 30-án A "Humánus főkapitány" címmel írta meg, hogy „Thaisz Elek főkapitány engedélyezte egy anyának, hogy két lányát prostituálja a szülő eltartása céljából."

Hogy Thaiszt ezek az erkölcsi kérdések mennyire nem zavarták, arra megőrződött egynéhány dokumentum. 1877 augusztusában egy 17 éves lány, Krammer Julianna elszökött és beállt a keszthelyi Kohn Gyula nevű izraelitához, aki számára cselédkönyvet váltott ki, majd 1878 júniusában eladta Pestre.

Egy ismeretlen nevű, és jószándékú kuncsaft, 1878. június 8-án levelet írt apjának Kaposvárra, megírva benne hogy az „Irma” néven futtatott leánya, Bp. V. ker. Hajnal utca 5/A-ban található Rotter bordélyházban van és kéri szülei segítségét kiszabadulása érdekében.

Kaposvár rendőrkapitánya levélben kereste meg a budapesti kollégát, Thaisz Eleket, kérve intézkedését, lévén a szerencsétlen lány szülei vagyontalanok lévén, nem tudnak felutazni, kéri hivatalosan, a lány cselédkönyvét és hogy azt toloncolja vissza Kaposvárra. A kaposvári rendőrkapitány megjegyzi, hogy a lány korábban Keszthelyen volt, s bár úgy nyilatkozott, hogy hajlandó hazamenni, mire édesanyja Keszthelyre érkezett, a keszthelyi bordélyos, nevezett Kohn Gyula izraelita a pesti bordélynak már eladta.

1878. júl. 23-án Krammer Antal, a lány atyja levélben könyörgött segítségért Thaisznál, aki nyomoztatott utána, melyet 1878. aug. 6-án megszüntetett, mondván, hogy Krammer Júlia néven Budapestre bejelentve senkit nem találtak. (38228/1878. 27/7.)

✽ ✽ ✽

1884. december 6-án Orlay Szilárd interpellálta Tisza Kámán miniszterelnököt, felhánytorgatva, hogy a fővárosi rendőrségnél régóta közismert visszaélések, szabálytalanságok miatt végre a miniszterelnök úr hajlandó volt vizsgálatot lefolytatni. Érdekes módon, „Thaisz Elek főkapitányt azonban, nehogy őt a vád illethesse, megrongált egészségének helyreállítása végett melegebb éghajlatra küldöttek pihenni és mint a rossz nyelvek beszélik, ma már egész fizetéssel óhajtják nyugdíjazni.” Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy a rendőri korrupció és erkölcstelenség, mely ezen intézménynél elharapózott, teljes meztelenségében, és kiterjedésében lelepleztessék. „Ennek okának kell lenni.” – mondta a képviselő.

Tisza Kálmán szokatlanul azonnal válaszolt, és kikérve magának Thaiszt ért vádakat, azzal vágott vissza, hogy az ellenzék konkrét nevek említése nélkül vádaskodik. Pedig biz isten, Orlay említette Thaisz nevét. De hát a politika akkor sem volt másabb mint ma.

Végül is Thaiszt 1885-ben nyugdíjazták. A beszámítható szolgálati ideje csak 14 év és 6 napra terjedt, mely idő után őt legutóbbi 2 400 forintnyi évi fizetésének 1/3-a, vagyis 800 Ft nyugdíj illette volna meg, de figyelemmel egyéb érdemeire „az 1848/9-ik évi szabadságharcz ideje alatt, továbbá az 1861-ki és 1865/7-ki válságos időkben személyes szabadságának, sőt igen gyakran életének koczkára tételével oly hazafias magatartást tanúsított s oly kiváló működést folytatott” teljes fizetéssel ment nyugállományba, azaz 2400 Ft nyugdíjat kapott.

✽ ✽ ✽

Végezetül azok az okok, amelyek Tisza Kálmánt Thaisz mellé állították, azok voltak, hogy Thaisz teljes erejével lépett fel a korabeli kormányellenes és egyes anarchista megmozdulások ellen. Például Frankel Leó nevéhez is köthető anarchista mozgalmak ellen. És bár ennek tényét nem vitatva, azt is meg kell említenem, hogy a vér nem válik vízzé, mert 1876. december 27-én a ceglédi választópolgárok levelet küldtek Kossuthnak, melyben értesítik, hogy Cegléd városa Kossuth Lajost országgyűlési képviselőjének megválasztotta. Kossuth persze, nem a ceglédiek miatt, a képviselőséget nem fogadta el.

A történet itt akár véget is érhetett volna, de a makacs ceglédiek küldöttséget indítottak Kossuthhoz. Összesen 114 fő jött fel Pestre. Az Indóháznál (Nyugati pályaudvaron) egyetemisták külön bizottsággal készültek a ceglédiek köszöntésére. A megérkezés pillanatát azonban nem várt konfliktus zavarta meg. A fővárosi rendőrség, „...mint a harasztban lappangó kígyó..." támadásba lendült, élén személyesen a budapesti főkapitánnyal, Thaisz Elekkel, mert mindenáron meg akarták akadályozni a gyülekezést és meg akarták előzni a Kossuthot éltető szónoklat elhangzását.

Azt azonban maga Thaisz Elek sem tudta végül megakadályozni, hogy a ceglédiek megtámadását végignéző tömeg soraiból fel ne hangozzék a korabeli Magyarországon még mindig félelmetes hangzó „Éljen Kossuth Lajos!" kiáltás. (Reznák Erzsébet: Küldöttség Kossuthnál – A turini 100-as küldöttség. Bács-Kiskun megye múltjából 18. Kecskemét, 2003.)

✽ ✽ ✽