CÉLPONTBAN

SEGESVÁR 1849. JÚLIUS 31.

2018. július 30. 11:17 - Kiss-Dobos László

1849. július 31-én Bem József Segesvárnál megtámadta Lüdersz Sándor orosz tábornok csapatát. A történelmi források még abban sem tudnak megegyezni, hogy hány fős volt Bem tábornok, vagy ahogy a székelyek nevezték, Bem apó csapata. A korabeli visszaemlékezők 2800 főben mondták, a mai történészek 5000-5500 főben határozzák meg. Sokan vitatják Bem apó támadását, könnyelműségét okolva az előre megjósolható csatavesztés miatt.

Mivel én nem lévén járatos a hadvezetésben – végtére is Kiss László és nem Nagy Sándor vagyok – és a csatának is nagy irodalma van, sok kutakodásom alapján a számomra leghitelesebb és forrásokkal legjobban alátámasztott verziót ismertetem, még pedig szentgyörgyi és gyalókai Gyalókay Jenő (1874.–1945.) katonatiszt, hadtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának 1932-ben e tárgyban írt tanulmányát. (Gyalókay Jenő: A segesvári ütközet. Hadtörténelmi Közlemények – továbbiakban HK – 1932. 33. k. 187- 235. old.)

Miként az köztudott a csata elvesztésén kívül nemzetünk másik nagy tragédiája is ide köthető, itt tűnt el Petőfi Sándor is. Hogy miért az eltűnés kifejezést használom, arról később még szó lesz.

✽ ✽ ✽

A CSATA

Paskievics orosz tábornagy terve szerint július 29-én Lüdersznek Kolozsvárról Nagyváradra kellett volna vonulnia, hogy az odaérkező orosz fősereghez csatlakozzék. Lüdersz tábornok, azonban belátva, hogy nem tud gyorsan kijutni az Alföldre, három irányból induló kombinál támadással akarta legyőzni Bem Józsefet. Von Grotenhjelm János tábornok északi irányból Marosvásárhelyt támadja, Dick orosz tábornok pedig, Kőhalom megszállása után Székelyudvarhely irányába vonul, míg végül az ő nyomulási iránya a kialakuló körülmények szerint Segesvárról vagy Marosvásárhely vagy Székelyudvarhely lesz.

ludersz_tabornoka_erdelyi_terve.jpg

Így Bemnek két stratégiai feladata adódott. Meg kellett védenie Székelyföldet és meg kellett akadályozni, hogy Lüdersz kijusson az Alföldre. Arra is számíthatott, hogy Lüdersz és az északról betörő Grotenhjelm esetleg egyesül.

bem_jozsef_segesvari_terve.jpg

A szemben álló erők

A Segesvárt július 24-én elfoglaló orosz erők mintegy 9100-9200 főre becsülhetők. Bem indulásakor mintegy 3700 fővel rendelkezett. Ebből maximum 3000 fő gyalogság, 470-480 lovas, 24-250- tüzér volt. Báró Kemény Farkas ezredes kb. 2300 fővel, Dobay József ezredes pedig kb. 1000 fővel rendelkezett. Azaz Lüdersz megtámadására 7000 fős hadsereg állt Bem terve szerint készen. Jószerével az erők akár még kiegyenlítetteknek is mondhatók, tehát Bem nem vádolható könnyelműséggel.

A nagyobb baj az volt, hogy az állományban a harcközben kiesettek pótlása miatt sok volt a képzetlen újonc. A 11. huszárezred II. osztályának 308 embere között 140 hasznavehetetlen újonc és 317 lova között 148 tanulatlan, nyers remonta volt. A 15. huszárezrednél is hiányzott 140 ló. Nyilvánvaló, hogy ha az utolsó pillanatban be is szerezték őket, mindvégig nem voltak teljes értékűek. A kiképzés hiánya miatt ló és lovas hadilábon állott egymással. A tüzérség, bár a legénysége nagyobbára 15-17 éves, részben diákokból került ki, általában véve jónak volt mondható, de itt is észlelhető volt a jól kiképzett hajtólegénység és az erősebb fajtájú hámos lovak hiánya. Végül pedig nem szabad elhallgatni a Gábor Áron-féle ágyúknak azt a kellemetlen tulajdonságát, hogy – az öntésüknél alkalmazott helytelen eljárás következtében – a gyorsabb és tartósabb tüzelést nem állották ki.

Alig haladt a kis sereg Székelykeresztúrtól számítva 3-4 kilométert, máris nagyon kellemetlen meglepetés érte. Ugyanis a Sepsiszentgyörgyről az Olt mentén felfelé hátráló Gál Sándor ezredes sürgős segítséget kért, hogy fel tudja tartóztatni a nyomában járó osztrák hadtestet. Bem, abban reménykedve, hogy legkésőbb Segesvár táján magához veheti Kemény és Dobay különítményeit, hajlott Gál kérésére s a 81. (székely) zászlóaljat tüstént vissza is indította. A zászlóalj elirányításával, nem csak létszáma fogyatkozott meg kb. 600 fővel, de kipróbált harcereje is jelentően csökkent, hiszen ez a zászlóalj az oroszok betörése idején a gyulafehérvári ostromzárhoz tartozott s mind az oláhokkal, mind pedig a várőrség ismételt kitöréseivel szemben, derekasan megállotta a helyét. A július 23-i sepsiszentgyörgyi ütközet végén ez a zászlóalj billentette helyre a már megbomlott egyensúlyt. Tehát nagyon hasznavehető vitéz csapat volt.

A csatarend

A Nagy-Küküllő Udvarhelytől Segesvár irányában folyva, magas hegyektől övezett völgyben folyt át. E völgy egyik kanyarulatában fekszik a festői ódon Segesvár, s tőle alig félóra járásnyira Udvarhly felé Fejéregyháza. Félegyháza és Segesvár között a hegység összeszorul, olyanformán, hogy közvetlen Segesvár mellett egy meredeken kinyúló hegyfok áll, melynek alján álltak az orosz ágyuk, míg tetején orosz gyalogság állt. Lüdersz a támadás Marosvásárhelyről várta ezért az onnan jövő út melletti hegyoldalban nagyszámú csapattestet állomásoztatott, de a Medgyes felé vezető országútra is kis létszámú védelmet biztosított.

Reggel fél 9 tájban érkezett a keleti védelmet biztosító Szkariatyin tábornokhoz a jelentés, hogy Udvarhely irányából ellenséges erők jönnek. Szkariatyin azonnal értesítette az északi csoportnál tartózkodó Lüdersz tábornokot, aki a védelemre utasította Szkariatyin, bizonyára továbbra is északról várva a főcsapást.

a_segesvari_csatarend.jpgAz országúttól délre, az Ördögpatak bal partján húzódó magaslaton, vagyis az egész arcvonal közepetáján, a 7. sz. könnyű gyalogosüteg helyezkedett el (A). A lublini vadászezred 4. zászlóalja az üteg balszárnyán (B), 2. és 3. zászlóaljai pedig jobbszárnyán álltak (C). Az 1. zászlóalj, az 5. lövész-zászlóalj, a 6. sz. könnyű gyalogosüteg fele, továbbá egy árkász-század alkotta a tartalékot több mint egy kilométernyire az Ördögpatak mögött (D). A balszárny, a „Nassaui" dzsidásezred négy és az 1. doni kozákezred három századából állott (E).

Ennek megfelelően Bem is a maga balszárnyára állította gyalogságának nagyobb részét. Még pedig a 27. zászlóalj négy századát az Ördögerdőbe (F), a 88. zászlóalj három századát pedig, egyelőre mint tartalékot, a tüzérség balszárnyára (G).

A debreceni-váradi üteg jobbszárnya (2 tarack) körülbelül 500 méternyire a Sárpataktól nyugatra (H). Tőle balra a székely gyalogüteg (I), ettől balra pedig a székely lovas-üteg (K) állott. Itt tartózkodott Bem is. A 80-82. zászlóalj (L) a Livadiát szállotta meg. Oda került továbbá az egész lovasság (M) is.

A harcvonal közepe mögött csak egy gyönge székely huszárszakasz maradt, Kese György főhadnagy parancsnoksága alatt, a Sárpatak hídjáról délfelé, 200 méternyire; (N) az ágyúk fedezetére pedig Kozma Dénes hadnagyot rendelték ki, a 88. zászlóalj egy szakaszával (0).

Igen érdekes összevetni a fenti magyar és Nyepokojcsickij ezredes 1851-ben készített térképet a csatáról.

a_segesvari_csata_nyepokojcsickij_szerint.jpgAz ütközet

Maga a csata fél 11 tájában a magyar tüzérség kb. 750 m távolságból leadott lövéseivel kezdődött meg. Hozzávetőlegesen ekkor adta át Lüdersz a parancsnokságot Ivin altábornagynak, az 5. tüzérhadosztály parancsnokának s az északi csoporthoz indult, hogy a Marosvásárhely felől még mindig várt támadás ellen intézkedjék. Alig hagyta el eddigi figyelőhelyét, egy ágyúgolyó eltalálta a vezérkari főnökét, Szkariatyin tábornokot, aki néhány óra múlva meg is halt.

Főleg Lengyel József elbeszélése miatt tartja magát az a téves hír, hogy az életét kioltó ágyút Bem, aki eredetileg tüzér volt, maga irányozta be. Csakhogy Bemnek más feladata volt a csatarend kialakításával és nem valószínű, hogy az ágyú beirányzásával bíbelődött volna, különösen nem lóhátról, amint azt Lengyel megírta: „A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czélozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlésző kozák tábornok Szkáriátint.” (VU 1860. 10. 14. Továbbiakban VU) Mellesleg ezt az esemény nem említette Dáné Károly, a székely lovasüteg tűzmestere, pedig neki észre kellett volna vennie, ha az ő közvetlen szomszédságukban tartózkodó vezér irányozza valamelyik ágyút. (VU 1860. 11. 25.)

Bem szándéka, amelyet az ütközet elejétől végéig meg akart volna valósítani, az volt, hogy jobb-szárnyukat átkarolva, leszorítja az oroszokat a segesvári erdő magaslatáról. A mieink, erős tüzelés után, ismételten és ismételten rohamra mentek és sikerült is nekik az orosz jobbszárnyon állott vadász-zászlóaljat megingatni, de Lipsky ezredes, az odarendelt erősítés segítségével végül is leszorította a honvédeket a Segesvári-erdőből az Ördögpatak völgyébe.

Eközben délután 1 órakor a székely lovasütegnek mind a négy Gábor Áron-féle ágyúja tönkrement a gyors és tartós tüzelés következtében Ez súlyos érvágás volt, amelyet csak az tett elviselhetővé, hogy egyelőre még mindig 8 orosz ágyú állt fűzvonalban Bem megmaradt 10 ágyújával és 2 tarackjával szemben. Sajnos nem sokáig, mivel a délután két óra tájban indult újabb támadásunk során a muszkák olyan szorongatott helyzetbe kerültek, hogy értesítették Lüderszt, aki látván, hogy Marosvásárhely felől egyelőre nem kell támadásra számítania, átadta az ottani parancsnokságot és visszatért a csatamezőre. A szorongatott orosz csapatok megerősítésére két zászlóaljat és egy nehéz üteget is küldött.

Délután 3 óra tájban Bem már úgy látta, hogy hiába várja Kemény és Dobay segítőcsapatait, pedig nagyon számított reájuk. Dobay elmaradása, kőhalmi veresége után érthető, ellenben ma sem tudjuk, hogy miért nem jött Kemény Farkas, miért maradt el a támadással? Bem pedig azt hitte, hogy az oroszoknak nincs Segesvár közelében több csapatuk, mint amennyi az Ördögpatak mögött felvonult az Ördögerdőbe irányította Ferenczy századost, a Livádián állott 80-82. zászlóalj három századával. Lüdersz látva az átcsoportosítást, a várakozó északi csoport 4. sz. nehéz ütegének felét előbbre parancsolta s két ágyút lenn a Nagyküküllő jobb partján, kettőt pedig szintén a jobb parton, a gázlóval szemben levő úgynevezett Akasztóhegyen állíttatott fel.

Lüdersz, hogy a magyar jobbszárnyat helyéhez kösse, 4 órakor azt parancsolta Bluhm alezredesnek, hogy 4 dzsidás századdal s az immár mellette levő könnyű félüteggel nyomuljon előre. A kartácstávolságra hatolt orosz félüteg csakhamar szétugrasztotta a 200 újonccal feltöltött honvédszázadokat, úgy hogy csak Fehéregyháza belsejében lehetett őket összeszedni.

Valamikor 4 és 5 óra között ismét támadást indítottunk az Ördögpatakon át de a mi, hegyi kaptatón támadó 10, századunkat immár az oroszok 16 százada fogadta. Ráadásul az oroszoknak sikerült eltalálni a tüzérség két lőszeres szekerét is, amelyek felrobbantak. S miközben itt az Ördögpatak mentén a támadott muszkák támadásba mentek át. Ezzel egyidejűleg Lüdersz jobbszárnyunk elleni lovas támadást. Két dzsidásszázad a gyalogságra vetette magát, kettő pedig a lovasságot rohanta meg, amely a tüzérség jobbszárnyán, háttal az országútnak, arccal a folyó felé vonult fel, hogy az ütegeket fedezze.

A Livádián maradt három gyalogszázad egy része a lovas támadás első pillanatában még megállotta a helyét, sőt tüzelésével fel is tartóztatta a dzsidásokat. De azután itt is megkezdődött a hátrálás, majd a menekülés, a velejáró teljes felbomlással együtt. Futott mindenki, amerre tudott. Ezt a fejvesztett menekülést id. Gyalókay Lajos, Bem adjutánsa így írta le: „Egy áradó folyam rohanását ép oly kevéssé lehetett volna megállítani, mint ezt a bátorságát, eszét vesztett megrémült tömeget.” (VU 1887.08.15.)

A csatavesztés

Vágtatva menekültek a tüzérek is, de menekülésük közben felfordultak az ágyúkat szállító szekerek, eltorlaszolva az országutat. Ez még szerencse is volt, mert Kozma Dénes 88. zászlóaljbeli hadnagy 35 emberével megszállotta az ágyútorlaszt és az orosz dzsidás csapatot puskatűzzel háromszor egymásután visszaverte. Mikor pedig végül neki is hátrálnia kellett, a fehéregyházi korcsma előtt még kétszer szállott szembe az oroszokkal.

Sok menekülőt a téglavető közelében, kisebb részüket a falu és a Monostorkert között kerítették be a dzsidások és részint elfogták, részint lekaszabolták őket. A téglavető melletti hármas sírba harmadnapon 400 honvédet temettek el. Két kozákszázad a Nagyküküllő jobb partján száguldott előre, nyilván azért, hogy vagy Bunnál, vagy Héjjasfalvánál a futók elé vágjon, ami részben sikerült is. Maga Bem is csak úgy kerülte ki az elfogatást, hogy lováról lebukva, vagy letaszítva, egy útszéli mocsárba zuhant, honnan a keresésére küldött huszárok csak az éj folyamán szabadították ki.

A menekülőket azonban az ég is megsegítette, mert akkora vihar kerekedet, hogy Héjjasfalvánál végett vetett az üldözésnek.

Gróf Haller József szerint, a téglavető közelében levő hármas sírba 430 honvédet temettek el. A Fehér-egyházától keletre húzódó Nagyrét mellett 20, a fehéregyházi cigánytelepen két honvédet földeltek el. A segesvári kórházba 151 sebesült gyalogost, 34 huszárt és egy tüzért szállítottak be. Ezek közül 17 gyalogos. 1 huszár és a tüzér meghalt. Velük együtt tehát 441 lenne a halottak száma; ebből 220 a téglavető és a juhakol között esett el; ugyancsak ott 350 honvéd jutott fogságba.

orosz_lovassagi_ellentmadas_segesvar.jpg

✽ ✽ ✽

PETŐFI NYOMÁBA

Miként a bevezetőben írtam, ebben a fejvesztett menekülésben tűnt el irodalmunk egyik óriása, Petőfi Sándor. Azóta folyik a háborúskodás a két tábor között, akik körül az egyik szerint ott halt meg, a másik szerint nem. Jókai a szabadságharc 50. évfordulója alkalmából kiadott díszes könyvében nálam szebben fogalmazta meg: „Halhatatlan lett. Az bizonyos. De hogy meghalt-e, azt sokáig nem tudta elhinni a magyar. Ércalakja ott áll Segesvár ormán, emléke ott lebeg a völgy párázatában, de testét, mely isteni lelkét rejtegeté – azt nem találták meg a dúló csaták után." (1848. szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor. Révai test. Irodalmi Intézet RT. Bp. 1898. 304. old.)

Fehéregyháza oláh lakosai még 1848 októberében feldúlták Haller grófok kastélyát, azokét, akik a 16. század második felében a pestisjárvány következtében kihalt lakosság pótlására telepítették őket ide. Az oláh férfiak ezután mindannyian csatlakoztak a közeli erdőkben táborozó, Moldovan Vasile rabló vezérhez. Október 27-én székely népfölkelők megtorlásul felgyújtották lázadó oláhok házait. Az erdélyi belső ellenségeink azonban nem csak az oláhokból kerültek ki. Oreusz Iván orosz katonai író a segesvári csatáról írt tanulmányában megemlíti, hogy a július 24-én érkező oroszokat a „szász lakosság részéről a legszívélyesebben fogadtattak; Segesvár lakói ugyanis nem rokonszenveztek a magyarokkal, szabadítóikat látták az oroszokban.” (VU 1897.08.01.)

Nos, „jó tett helyébe jót várj” – tartja a közmondás. Hogy pedig Hallerék betelepítése jó volt-e, az már más kérdés. Ki tudja még hány és hány száz vagy talán ezer ilyen oláh betelepítés történt addig, mire sikerült a magyar főurainknak eloláhosítaniuk Erdélyt (vagy eltótosítaniuk a Felvidéket)?

Ember legyen a talpán, aki Petőfi eltűnésével kapcsolatban keletkezett irodalmat mind el tudja olvasni és azokat átböngészve, az ezekben talált állításokat és cáfolatokat, érveket és ellenérveket mind, mondatról mondatra össze tudja vetni. Az elmúlt 120 év fellelhető irodalomból azok, akinek tanulmányait elolvastam : Ferenczi Zoltán, Illyés Gyula, Mezősi Károly, Dienes András, Binder Pál, Kovács László, Hermann Róbert, Rosonczy Ildikó. Kéri Edit, Kiszely István, Szücs Gábor, Hamvas Levente Péter. Ennek ellenér, hogy valóban hol és hogyan halt meg csak Gyalókay Lajos szavaival tudok felelni: „Ki tudna ezen, oly sokszor föltett kérdésre – hazugság és ámítás nélkül megfelelni!

Menekülés helye és iránya

Petőfi Sándor Gyalókay Lajos, Bem hadsegédje kocsiján Marosvásárhelyről reggel indultak és Petőfi csak a Haller-kastély elhagyását követően száll le Gyalókay kocsijáról, amikor már hallatszottak az ágyúlövések. Vagyis kb. fél tizenegy tájában. Gyalókay kocsiját a Sárpatak bal partján, az országúttól délre, a patak mellett húzódó mezei úttól nem messze helyezhette el. Gyalókay megemlíti még, hogy du. 1 óra tájban még találkoztak, innen Petőfi visszament Fehéregyháza irányba. Ezt követően már csak a meneküléskor találkoztak valahol – Gyalókay a pontos helyet nem adta meg – az országúton Fehéregyháza nyugati bejárata közelében. Gyalókay hívta kocsijára. Gyalókay Lajos így írta le utolsó beszélgetésüket: „»Azt hiszed,« – felelé ő – »hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét? Kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd!« – ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott, – »itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk.« Látván habozásomat, ezen szavakkal: »nincs idő gondolkozni; én megyek, Isten veled!«– kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről elrohant.” (VU 1897.08.15.) Vagyis még Fehéregyháza területén belül, letért az országútról.

Szurka György huszár állítólag vagy két puskalövésnyit vitte lován Petőfit, mikor két kozák támadta meg őket. – Petőfi kétségbeesetten ugrott le a lóról, egy kukoricás felé futott, melynek szélén a két kozák aztán le is vágta.” – írja róla Rektor József a Nyírvidék 1943. július 31-i számában.

Még az is bizonytalan, hogy menekülés közben meddig jutott el és milyen úton. Lengyel József Fehéregyháza keleti végénél, azaz a Héjjasfalva felé, az északról érkező orosz lovasság a gyalog menekülőket bekerítette. (VU 1860.10.14.) Más azt állítja, hogy a Nagyküküllő alatt levő kukoricás felé menekült (menekülési irányától balra), pl. Egressy Gábor másra hivatkozva Arany Jánosnak 1850-ben írt levelében. (id. VU 1860.11.25.)petofi_menekulesi_utja_dienes_szerint.jpgThaly Kálmán gróf Hallerre hivatkozva (VU 1860.12.02.) és Kuthy Emil honvéd (VU 1861.02.03.), hogy az erdő felé – haladási irányától jobbra – tért le az országútról. Végül Dienes András szerint (HK 1957. 3-4. sz. 223-250. old.) sokáig az országúton haladt és csak az Ispánkútnál tért le onnan. Hivatalosan ezt tartják halála helyének, emlékműve is itt áll. Nem akarok ünneprontó lenni, de a térkép szerinti út jó 4-5 km. (Dienes András fenti térképének léptéke nagyon rossz, ha ezt vennék alapul, akkor kb. 30 km utat tett volna meg. Ennyit a tudósokról.)

Érdemes még megemlíteni Lengyel József orvos visszaemlékezését: „Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, a mint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam. Ennyi, mit saját szemeimmel láttam." (VU 1860.10.14.) Ezzel csak az a baj, hogy részint nagyon valószínűtlen, hogy a lovon menekülő Lengyelhez annyira közel maradhatott a gyalogosan menekülő Petőfi, hogy az felismerhesse. Ráadásul vágtató lóról, hosszasan visszanézni nagy fokú könnyelműség is lett volna bármikor felbukhatott volna, neki szaladhatott volna valaminek vagy valakinek.

Dienes képet is közöl arról a „kaptatóról”, ami az egymástól 6 km távolságra levő Fehéregyháza és Héjjasfalva között félúton van. Szerinte a kanyarulat, ahol Petőfit látni vélte 500 méter távolságban található.

petofi_utolso_helye_lengyel_jozsef_szerint.jpgGróf Haller elbeszélése még furcsább. „Csonta János fehéregyházi gazdaember, aki a halottak összeszedésével volt megbízva a buni híd mellett egy kecskeszakállú, borzashajú vászonöltözetű férfiembert talált, a kit mivel halottnak vélt, szekerére tett és a sírhoz vitt. Itt azonban az ifjú nyöszörögve megszólalt. – Élek, meggyógyulhatok….Petőfi a nevem. Segítsetek! – De a temetésre felügyelő orosz katona nem kegyelmezett, betaszította a sírba, holttesteket dobott rá.” (Jókai 1848. 304. old) Ennek a hajmeresztő elbeszélésnek az a hibája, hogy a Nagyküküllőn levő buni híd majdnem olyan messze van az országúti leágazástól, mint a Fehéregyházától a leágazásig tartó út. (Lásd a menekülés útvonalát mutató képen: Csonta-kert)

A halál módja

Halála körülményeiről az alábbi ellentmondások voltak ezekben az elbeszélésekben fellelhetők. Volt, aki azt mondta a kukoricás felé igyekezett, más pedig azt, hogy leugrott egy vele együtt menekülő kocsiról, vagy egy lovon menekülő kengyelében állva menekítette magával, amíg le nem ugrott. Volt aki szerint golyó (Barabás Károly), volt aki szerint kard (Kuthy Emil, Szurka György), végül pedig lándzsa (Lengyel József, Thaly Kálmán, Pataky József) döfés ölte meg. Szendrey Júlia a naplójában említi, hogy amikor férje sírját kereste a csatatéren, jelentkezett nála egy Bader János nevű takácsmester, aki azt állította, hogy Petőfi Sándort élve temették el. Ha nem is Petőfire vonatkoztatva, de az élve eltemetés tényét, gyakorlatát megemlíti Bartha János is, aki elmondása szerint részt vett a csatában (VU 1860.12.30.)

Eltemetése helye

Dáné Károly tüzér (VU 1860.11.25.), Pataky József tüzérhadnagy (VU 1897.08.08.) és Fehéregyházáról egy ismeretlen, magát meg nem nevező (VU. 1861.03.03.) azt állítja és ez az általános „elfogadott” álláspont, hogy tömegsírba temették. Ez utóbbi szerint „Határomon egy halom azon honvédbajtársaim hulláit födi, kik a hét óráig tartott csatában hazánk szabadságáért elestek. Minden azt bizonyítja, hogy azok közt nyugszik Petőfi Sándor is. Béke hamvaiknak!” Ugyanakkor ez a meg nem nevezett fehéregyházai lakos azt állítja,, hogy az oroszok nem ejtettek foglyokat, ami azt mutatja, hogy nagyon tájékozatlan volt, hiszen tudjuk jól, hogy 350-500-re becsülik a foglyok számát.

Egyedül Dienes András veti fel, hogy „Igenis van álláspontom a költő valószínű tömegsírjára nézve, de ez is csak feltételes és csak a tömegsírokra vonatkozik. Sohasem mulasztottam el hangsúlyozni, hogy Petőfit éppen így magányos sírba is temethették, s ez esetben – a mai eszközeinkkel – a sírja megtalálásának még csak reménye sincs.” (HK 1957. 3-4. sz. 225. old.) Mivel Petőfi maradványait nem találták meg soha ezt sem lehet 100%-ban kizárni, ugyanakkor egy magányos holttestet könnyebb elszállítani a legközelebbi tömegsírhoz, mint sírgödröt ásni ott helyben neki. Ez ellentmondana minden racionalitásnak.

Tudományos kutatása

A különböző íróasztal melletti kutatásokon kívül, 1956-ban volt egy helyszíni kutatás is. Egy román-magyar akadémiai munkaközösség folytatott vizsgálatot a helyszínen abból a célból, hogy tisztázzák Petőfi Sándor eltűnésének körülményeit. Jellemző a Magyar Tudományos Akadémiára, hogy szégyenszemre a vizsgálatra Culcer Alexandru a kolozsvári Művészeti Akadémia professzora tett javaslatot, mely ásatások megkezdését is tartalmazta. Miután a Román Tudományos Akadémia erről értesítette az MTA-t, magyar részről a bizottság munkatervét Dienes András tudományos kutató dolgozta ki, aki ebben elsősorban a költő eltűnése körülményeinek és halálhelyének tisztázása szerepelt feladat gyanánt. MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei 1957. 10. köt. 3-4. sz. 237-261. old)

A közös jelentés elfogadja, hogy Heydte valóban Petőfi holttestét látta. Csak arra nem ad magyarázatot, hogy Heydte miért épp ezen polgári ruhát viselő holttest személye után érdeklődött később a magyar tiszteknél. Mint ahogy arra sem, hogy bár ismét szolgálatba lépett, de Bem nem akarta magával vinni, mégis „Talált azonban körülötte szét-szórva néhány értékesnek tartott katonai jelentést, aztán zsinegre fűzve babérkoszorúkat és magyar rendjeleket. (Kemény Farkas és Stein egy-egy jelentése, csapatkimutatások)”. A Kemény Farkas levél és a Steinnek szóló levélről már fentebb írtam.

A Heydte jelentésben található és Petőfire nem illő személyleírást „sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal (er war mager, klein, trockenes Gesicht, mit sehr bestimmtem Ausdruck und grossem schwarzem Vollbart). Nadrágja fekete pantalló volt.” a vegyes-bizottság azzal magyarázta, hogy az eredeti német nyelvű szövegben a „Vollbart” nem okvetlenül jelent körszakállat. A német nyelv-használatban a bajuszt és a szakállt egyaránt „Bart"-nak nevezi, s ha közelebbről meg akarja jelölni, a bajuszt „Schnurrbart"-nak, a szakállt „Vollbart"-nak mondja. Petőfi élete utolsó heteiben spanyolosan beretvált szakállt viselt, s ezt utazgatása, hányódása közben nyilván nem tudta gondozni. Vitathatatlan, hogy egy sötét szőrzet jobban látszik a szőkénél, mégis pár napos borotválatlanság (Stoppelbart) nem látszódhatna Vollbart-nak. Különösen nem egy „grossem schwarzem Vollbart”-nak!

A bizottság bejárta a helyszínt és az egyes tanúvallomásokat (visszaemlékezéseket) összevetve igyekezett rekonstruálni Petőfi tartózkodását és menekülési útját. Nem tudom, hogy honnan szedték azt az információt, hogy a „kukoricásból visszafutó Lengyel meglátja Petőfit, aki ekkor vagy magán az országúton, vagy az országút közvetlen közelében (északon) a kukoricás, a Livada-nak nevezett határrész szélén állhatott, a hídfőtől legfeljebb 50 méternyire nyugatra.” Azaz, hogy Lengyel József bement a falú északi oldalán található kukoricásba, és hogy Petőfi szintén itt a hídtól északra tartózkodott. Lengyel erről csak ezt írta: „a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. – Itt állott mintegy fél óráig elmerengve. – Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos.” Azaz tőle kb. 150 méterre (egy lépés hosszát a katonai mértékek 75 centiben határozzák meg). Vagyis inkább volt közelebb Bem tüzérségéhez, mintsem attól távolabb. Gyalókay Jenő ennek az ütegnek a helyét Sárospataktól 500 lépésnyire (375 méter) adta meg.

A vegyes-bizottság elfogadja Lengyel József vallomását arra nézve, hogy hol látta Petőfit utoljára. Ez a Csonka-kert előtt kezdődő kanyar lehetett. Ezt arra alapozták, hogy Lengyel „gyönge kondícióban levő lován a kaptató e pontjáig eljutott (tehát megtett kb. 1500 métert, részben emelkedő terepen), Petőfi is megtette futva a kanyarig tartó mintegy 1100 métert, sík és csaknem egyenes úton. Lengyel lovának állapotának viszont ellentmond a Bizottság azon nem vitatott idézete, hogy „Dáné Károly tüzér, ki elpattant ágyúit kísérte, látta őt (Lengyelt) sebesen futtatni Héjjasfalva felé az országúton". Most sebesen futott vagy nógatni kellett?

A helyszínen próbaásatást is végeztek. A magyar Dr. Nemeskéri János antropológus megérkezése előtt Rusu Mircea román régész a Csonta-kertben a rendelkezésére bocsátott adatok alapján próbaárkokat és metszeteket készített, de eredménytelenül. Nemeskéri megérkezése után az egykori emlékhely helyén egy 5x5 méteres területté nagyították, szintén eredmény nélkül. „E helyen azért végeztünk kiterjedtebb kutatást, mert Haller méretadatai és a még ma élő Ciffra N. 99 éves lakos e helyet említi, ahol Petőfi Sándort eltemették 18 -20 más honvéddel együtt.” – írta összefoglalójában Nemeskéri. Mivel a Csonta-kert 150x35 méter terjedelmű a rendszeres kutatás legalább négy hetet vett volna igénybe és a 40-50 ezer lej költséget jelentett volna felhagytak vele. Viszont jelezte, hogy úgy érzi, szükség van a rendszeres feltárásra, mivel „ezzel tartozunk Petőfi Sándornak, ezért minden lehetőséget meg kell teremtenünk, hogy a kérdést megnyugtatóan zárhassuk le.”

Nem tudni, hogy miért egy olyan ember tájékoztatását fogadták csak el, aki az események után 7-8 évvel született, és meg sem vizsgálták annak lehetőségét, amit Gyalókay Jenő adott meg gr. Haller Józsefre hivatkozva: „azokat a futókat, akik se a faluba nem juthattak, se oldalvást az erdő felé nem tudtak kitérni, itt és a téglavető közelében, kisebb részüket a falu és a Monostorkert között kerítették be a dzsidások és részint elfogták, részint lekaszabolták őket. A téglavető melletti hármas sírba harmadnapon 400 honvédet temettek el.” (Gyalókay: A segesvári csata. 229-230. old.)

Véleményem szerint az MTA súlyos hibát vétett akkor, amikor a tudományos vizsgálathoz szükséges pártatlanságot azzal befolyásolta, hogy a vizsgálatban egy már valamiféle „(pre)koncepcióval”, kikristályosodott véleménnyel rendelkező személyt bevonva, óhatatlanul befolyásolták az eredményeket. A magyar bizottsági tagok jelentését az Irodalomtörténeti Intézet Tudományos Tanácsa 1956. szeptember 24-én megtárgyalta és úgy összegezte, hogy „Eredményeink általában megegyeznek azzal az állásponttal, amelyet Dienes András A Petőfi-titok c. könyvében és előadásaiban kifejtett.” (MTA Bizottság jelentése 252. old.) A TT-ben többen is javasolták, hogy a további ásatásokat ne végezzenek. Emiatt adódott, hogy a halál helyének esetleges másol történt lehetőségét nem is vizsgálták. Azt pedig végkép nem, hogy esetleg meg sem halt, hiszen ez még jobban megkérdőjelezhette volna Dienes András eddigi munkálatait.

Fogságban

Egész legenda támadt nyomtalan eltűnéséről. A költők megénekelték, hogy az istenek magukhoz ragadták kedvencüket az örök fényesség honába, a székely nép meg sokáig regélte hegyei közt, hogy a muszka Szibériába hurczolta, s ott az ólombányában raboskodik.” – írta Jókai Mór az 1848-as szabadságharcunk 50- évfordulójára kiadott emlékkönyvben. Vagy nem kételkedett-e akkor, amikor a Hon című lap 1867. máj. 26-i számában ezt írta: „Ki látta elesni? . . . De hátha elfogták? – Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat."

Az ütközetet követően sebesültjeiket és a foglyokat is ide irányították.” – írta Hamvas Levente Péter – „Az augusztus 1-jén útjára indított szekérvonat augusztus 4-én érkezett Újegyházra, innen folytatta útját Nagyszeben, majd Vöröstorony felé. (...) Ugyanis a Segesvárról erre irányított sebesültek és foglyok megérkezésével egy időben, Hasford tábornok hátráló különítményével együtt, augusztus 5-én Talmácsra vonult egy másik szekérvonat is. Ezen azok a magyar hadifoglyok utaztak, akiket az oroszok a július 20-i vöröstoronyi csatározások során fogtak el.” Hamvas még azt is kijelenti, hogy nem bizonyított tény Petőfi fehéregyházi hősi halála, arra lát valószínűséget, hogy fogságba esett, talán sebesülten, esetleg az orosz sebesültek közt. (Hamvas 451-452. old.)

Meglepőnek találom, hogy Hamvas tanulmányát 2010-ben az MTA adta ki, miközben már két évtizede hadban állt a Petőfi hamvait Barguzinban keresők kis csapatával.

Ez a szebeni eset már korábban is felmerült. 1860-ban egy székely közjegyző vagy egy Székely nevű bardóci közjegyző azt írja, hogy ő részt vett Szeben elfoglalásában és annak másnapi visszafoglalásakor, menekülése közben a kaszárnyához közel levő kórháznál egy sikátorban megpillantott „egy kétlovas előfogatú szekeret s rajta Petőfi Sándort másod magával”, akiket 3 muszka ulánus megtámadott. Mivel ugyanekkor őt is támadás érte, mire ezeket sikerült szétvernie, „már Petőfi Sándort és szekerét elfogták; hogy azután magát s társát ott megölték vagy fogva elvitték” azt már ne tudta. (VU 1860.12.30.)

Nem hagyhatom ki említés nélkül, hogy Petőfi fogságba eséséről és Szibériába kerüléséről, már igen korán, 1860-ban szó esett. Péterfalvi Szathmáry Károly honvédfőhadnagy (1831-1891) így számolt be erről: „a székely közhonvédek a tábortűz körül többet akartak tudni. Ezektől két véleményt hallottam. Az egyik azt állítá, hogy Petőfit az oroszok elfogták s elszállították Szibériába.(…) E két véleményt nem csak itt, hanem később szebeni elzáratásom alatt is többször és ugyanezen alakban hallottam. Most, annyi év után újra felmerült előttem e különös két vélemény bár furcsán hangozzék, kedvem jön, feltenni e kérdést: Nem vitt-e ki az orosz sereg hadi foglyokat? S miután Petőfi elestét senki sem látta, nem válik-e hihetővé, hogy az elvonuló sereg őt magával kivitte?” (VU 1860. 12. 30.)

mti_tudositas_fejlec_1936.jpg1936-ban a Petőfi Társaság közgyűlésén arról számoltak be, hogy egy bécsi lapban, a Neues Wiener Tagblattban 1936. július 30-án, Bönisch Hermann „A láncra vert költő” címmel megjelent írásában két katonatiszt még 1919-ben történt elmondása szerint egy jakut faluban olyan lakosokkal találkoztak, akik magyarul beszéltek. Állítólag ezek ősei az 1849-ben elhurcolt magyar foglyok voltak. A cikk írója nyomozni kezdett és egy Skridelszkij nevű orosz alezredes, aki a jakutszki kormányzóságban teljesített egykor szolgálatot, úgy tájékoztatta, hogy volt a kezében egy akta, amely Alexander Stjepanovits Petrovics nevű fogolynak 1857. május 18-án Ikatovo nevű faluban történt elhalálozásáról szól. Sajnos a lap 1936-os évfolyama nem érhető el az internetet.

mti_tudositas_1936.jpgSajnos az események hihetőségét jelentősen befolyásolta az, hogy egyes szélhámosok, talán valamiféle anyagi hasznot remélve valótlanságokat állítottak. Például 1877-ben egy Manasses Dániel nevű ember azt állította, hogy ő egy szibériai ólombányában találkozott Petőfivel, akiről azonban kiderült, hogy sohasem járt Szibériában, viszont, mint szélhámos gyakran megjárta a honi börtönöket. 1901-ben még Petőfi koponyája is előkerült, Budapestre hoztak, amiről persze kiderült később, hogy mégsem lehetett Petőfié. Ezek persze megfelelő muníciót adtak a későbbiekben is.

Gyóni Géza 1917-ben hadifogolyként bekövetkezett szibériai halála, és hamvainak hazahozatalának kezdeményezése az is felvetették, hogy Petőfi 100. születésnapjára az miért ne lehetne Petőfi szibériai sírját is megkeresni és feltalálni. A Szibériában raboskodott hadifoglyok magyar nevű községeket találtak, vagy legalábbis olyanokat, amelyeknek eredete magyar szóra vezethető vissza. A hadifoglyok egymás között suttogtak arról, hogy sikerült rábukkanni a költő sírjára. Szibériában újsághírek láttak napvilágot arról, hogy megtalálták a magyar költő sírját. A hadifoglyok hazatérésük után itthon kezdték hangoztatni ezeket a híreket, de nem olyan komoly formában, hogy a közvélemény fölfigyelt volna rájuk. Naplójegyzeteket, fényképeket küldtek a honvédelmi minisztériumba, amikkel bizonyítani akarták, hogy Petőfi sírja Szibériában van.

Miután ezek a hírlapokban is nyilvánosságot kaptak, 1941-ben a Petőfi Társaság végig tekintette, elemezte a Petőfi eltűnésével kapcsolatban nyilvánosságot látott híreket 1860-tól a napjaikig, megállapította, hogy mivel Petőfit a népi képzelet soha nem tudta elfelejteni, mondákkal szőtte körül alakját.

Fogságba esésének és szibériai halálának ez ideig utolsó állomás volt, hogy Kéri Edit színművésznő, akit 1956-os cselekedeteiért 2 évre elítéltek, 1988-ban meghallgatott egy rádióriportot Balajti Géza filmoperatőrrel, aki arról beszélt, hogy Szibériában, Barguzinban erősen él a hagyomány, hogy Petőfi Sándor ott élt fogolyként a szabadságharc után, és ott is van eltemetve. Kéri szponzort keresett egy szibériai Petőfi expedícióhoz, akit meg is talált Morvai Ferenc, nagyrédei kazánkészítő iparos személyében, aki vállalta az expedíció finanszírozását. 1989-ben indult az expedíció, Kiszely István antropológussal, régészekkel, Balajtival és Kérivel. Morvai vezette az expedíciót. Barguzinban meggyőződésük szerint megtalálták Petőfi sírját és csontvázát, azonban erről azóta is vita folyik tudományos berkekben. 1989 végén megírta könyv alakban az expedíció történetét, Petőfi Szibériában címmel, amit 1990 februárjában ki is adtak. A könyv akkor nagy siker volt.

barguzini_lelet.jpgKutatásukat a hivatalos magyar tudományos világban azóta is nagy ellenszenv kíséri. Az MTA nem volt hajlandó hozzájárulni a Kerepesi temetőben nyugvó Petőfi családtagok exhumálásához, hogy egy mindent eldöntő DNS vizsgálattal lehessen igazolni vagy cáfolni a feltalált csontmaradványok hitelességét.

✽ ✽ ✽

EPILÓGUS

„Hol sírjaink domborulnak, / unokáink leborulnak” – írta Petőfi és pont neki nem adatott meg, hogy sírja előtt leborulhassunk. Talán ennek a leborulhatóságnak hiánya az, ami immár 160 éve ösztönöz minket Petőfi Sándor maradványainak felkutatására. Lelkünk nem tud belenyugodni, hogy nem hajthatunk fejet nemzeti költészetünk e nagy alakjának hamvai előtt. A barguzini ásatásokat végzőket épp ez okból nem lenne szabad senkinek bántani. A halottakat eltemetni erkölcsi kötelesség, mondta lassan két és fél ezer éve Szophoklész, amikor tragédiát írt Antigonéról. Akitől egy zsarnokság fél, azt megöli, és akitől halálosan retteg annak még halotti porát is nyomtalanul eltüntetni igyekszik. Hozhatnák más példákat is a történelemből, de elég, ha csak a Rákosi rendszer és a Kádár korszak jeltelen sírokba eltemetett kivégzettjeire utalok.

Petőfi fogságba eshetőségét eleve tagadó MTA és tudósainak magatartását talán megvilágítja Ligeti Lorge György „Petőfi utolsó órái” (id. Hamvas Levente Péter: Petőfi sírja Szebenben?) írásának azon gondolata, hogy a „Habsburgok tisztában voltak annak a veszélyével, hogy egy Petőfi formátumú politikus-költő holtában is a nemzeti erjedés kovásza, a nemzeti eszmék zászlója marad, sírja a magyarság zarándokhelyévé válhat! (…) Ha az osztrák [Heydte báró] komolyan vette a feladatát, el kellett tüntetnie Petőfit élve vagy halva, mielőtt magyarok kezébe kerülhetett volna!

Mi volt tehát a leglogikusabb lépés? Élve vagy holtan az orosz sebesültek vagy halottak közé helyezni – hogy az utókor soha ne találhasson rá, még ha az összes tömegsírt fölássák is, ahol magyar katonák nyugszanak.”

petofi_dagerotipia.jpg

✽ ✽ ✽

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://celpontban.blog.hu/api/trackback/id/tr1814148187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fuksz Sándor 2020.08.26. 12:04:13

Néhány kérdés felmerül a következő - korrektnek nevezhető - írás olvasása közben:
Szó sem esik Franz Fiedler, Bem felderítőtisztjének visszaemlékezéséről, amelyben leírja Petőfi kimenekítését a fehregyházi csatatérről.
Sistyik István kállói plébános találkozott Petőfi Sándorral - úton Oroszország felé. Nem érdemel említést?
Bartha János honvédszázados a Vasárnapi Újság c. lap oldalain számolt be arról, hogy Petőfi a csatát követő 14 nap elmúltával felépült sebesüléséből és az "oláh" határra kísértette magát. Vélhetően Törökország felé igyekezett, ahol kozák csapatok cirkáltak...
Józsa Antal hadtörténész az MTA elnökének küldött levelében elmondja, hogy Kolozsváron látta Petőfi jelentését (Bemnek), amely augusztus 3-án íródott. (3 nappal a csata után)
süti beállítások módosítása