Most, hogy közeledik, nem a választók boldogításáért, hanem a hatalomért folytatandó választási harc kicsiny hazánkban, nem árt egy kis kitekintést tenni a régi, boldog békeidők választásaira.
Egy régi megállapítás szerint a választás itt, Magyarországon, valóságos járványt jelent. Nevét egy dualizmuskori újságíró cholera morbus electoralisnak – követválasztási járvány – nevezte: „Aki ebbe beleesik vagy képviselő lesz, vagy meghal. (…) Szegény áldozatok! Még abban a tisztességben sem részesülnek, hogy eltakarítandók. Hagyjuk őket idefönn lézengeni. A főváros utcáin akárhány ily halott emberrel találkozhatik most az ember. Ismertető jelük, hogy komorak, mérgesek és az orruk hosszú. De bíznak a föltámadásban.”
Korabeli illusztráció a képviselő választásról
Igen meglepőnek találom, hogy a mai nagyobb tudású és fejlettebb járványügyi hatóságaink, ezen időszakokban nem adnak ki riasztást!
✽ ✽ ✽
Amikor eszembe jutott a téma, szinte ezzel egy időben jutott eszembe gyermekkorom egyik kedvenc tárgyba illő olvasmánya, Sebők Zsigmond Dörmögő Dömötör képviselőjelölt című, 1910-ben megjelent elbeszélése. Manapság kutatások és tudományos értekezések sora lát napvilágot, ifjúságunk tudományos társadalomismeretének oktatása és a demokráciára nevelése végett. Szóval amit ezek a neveléstudományos szakemberek (sic!) manapság javasolnak – melyek bízvást mondhatom nem érdeklik az ifjúságot – sokkal célszerűbben és hatékonyabban érte el a régi gyermekirodalom egyik , fentnevezett megteremtője. Sokkal célszerűbben és hatékonyabban ismertette meg „demokratikus” választások világával.
Dörmögő Dömötör urat, a híres világutazót a breznóbányai mackók Munkátlan pártja képviselőjelöltnek választja. A pártja és híveinek mackó ifjai lóháton, bandériumként nemzeti színű zászlók alatt vonulnak fel. A baj csak akkor kezdődik, amikor egy másik párt a Munkátlanabb párt ellenjelöltet állít Hörpentő bátyja személyében, aki Dörmögő Dömötör hű kísérőjeként szintén világlátott ember, akarom mondani medve!
A Munkátlanabb Párt tagjai, Kortyantó Misi kortesük vezetésével megzavarják Dörmögő úr választási gyűlését és amikor az épp azt fejtegeti, hogy ő tudja mi kell a mackótársadalomnak és mi kell neki, rohadt tojással dobálják meg, azt kiabálva: „Ez kell neked!” Természetesen a két párt a Munkátlan és Munkátlanabb közt kialakult verekedésben mindkét párt katonái igencsak munkálkodtak. Végül még Dörmögő urat el is lopják, feltéve őt egy repülőgépre, amely Budapestre vitte volna az Állatkertbe, de szerencsére lezuhantak és Dörmögő úr megmenekült.
Illusztráció a könyvből
A választáson azonban mindkét mackó jelölt megbukott, mert ahogy közeledtek a városhoz, ahol a szavazás volt, úgy fogyott az eltökéltsége és a száma a mackó választónak. A két, szavazók nélkül maradt jelölt pedig hiába hivatkozott arra, hogy nekik azt mondták, győzelmük több, mint biztos.
A kérdés már csak az, mennyi volt ebben a történetben a mese, mennyi volt benne az igazság?
✽ ✽ ✽
A választás
Hajdan a választások a következőképpen zajlottak: a kortesek a választókat csoportosan a választás színhelyére vezették, ahol a különböző pártok összeverekedésének megakadályozására külön-külön helyen gyülekeztek. A jelöltállítás régen igen egyszerűen ment. Kezdetben bárki állíthatott jelöltet, elég volt megnevezni őt a választás napján. Még arra sem volt szükség, hogy a jelölt elfogadja jelölését. Ha pedig nem volt más jelölt, képviselővé kiáltotta ki a választási elnök. 1875-ben így lett képviselő a Józsefvárosban Jókai Mór. Később már aláírásokat kellett gyűjteni a jelöltnek. 1899-ig egy választópolgár szóbeli jelölése elég volt, ezután már tíz főnek kellett aláírnia a jelölőlistát.
Egy jelölő lista 1926-ból
Választójoga volt pedig minden olyan 20 évnél idősb személynek, kinek megszabott mértékű vagyona volt. Továbbá vagyoni helyzetüktől függetlenül volt választhattak „a tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, academiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók” – mondta ki az 1848. évi törvény. Aztán idővel jöttek mindenféle cédulák, kék és kopogtató, köztük egy elhúzódó fronttal, a hazafiassal, s immár visszatértünk ismét az ajánlási ívekhez. Nem is oly rég a színek is becsapósak voltak, hiszen a kék vöröset eredményezett.
1869-ben volt az első olyan választás Magyarországon, amelynél már egyértelműen pártok összecsapásáról beszélhetünk. 1869-ben tavasszal a nyakas kaposváriak, akik valóban nem engedtek a 48-ból, Kossuth Lajost választották meg kép viselőjelöltjüknek. Kossuthra 1350, az ellenjelöltre, Somssich Pálra 949 voks esett. Mivel Kossuth is kitartott 48 mellett, nem fogadta el a mandátumot, nem jött haza. Ez de facto elismerése lett volna szabadságharcunkat leverő Habsburgoknak. Dicsőség a kaposváriaknak!
A Vasárnapi Újság 1869. március 21-i szám Kossuth Lajos megválasztásáról
A régi szavazások még az írni-olvasni tudást sem követelte meg. Nem mintha a mai ikszek vagy keresztek minden esetben kizárnák a politikai diszlexia meglétét! Az esetek többségében választóbotokkal hajtották végre a szavazatok leadását. A szavazó helyiségben a jelöltek számának megfelelően két vagy több ládát helyeztek el. A helyiségbe való belépés előtt a szavazatszedő bizottságtól a szavazópolgár kapott egy általában legalább másfél méter hosszú, speciális faragással vagy más jellel ellátott botot, azért ilyen hosszút, hogy a kabát alatt ne lehessen hamis szavazóbotokat a szavazóhelyiségbe becsempészni s azt elhelyezte a jelölt színeivel ellátott ládában.
Ebből is látható mennyivel olcsóbb volt hajdan a választás. A botok akár több választást is kiszolgálhattak, nem beszélve arról, hogy azok akár a két tábor híveinek a választást megelőző verekedése során is hasznosulhattak volna.
A kortes
Akkoriban kortes világot élt az ország. Nevük a spanyol cortes szó átvétele és a képviselőjelölt megválasztásáért ügyködő, szavazókat toborzó személy. Tevékenységük nem változott az idővel: aggódik, lelkesül, vitatkozik, haragszik, hízeleg, fel s alá futkos, ellenségével kibékül, jó barátjával összevesz, utazik, szónokol, leveleket irkál, programot csinál, ha nem jelölt is, idéz a klasszikusokból, ha nem tud is diákul, felvilágosít, bár maga se tudja, miről? magasztal, legyaláz, – küzd, fárad és felolvad a váltakozó szenvedélyekben. Választások idején a kortes uralkodott a helyzet fölött. A kortes többet tehetett, mint az okos beszéd. A kortes ilyenkor valódi nagy hatalom volt, amelynek kezében élet és halál, képviselői mandátum és bukás volt.
Minő jó alkalom egy ilyen választás a zavarosban halászatra mondta valaha a kortes. Sajnos azonban minden hanyatlik, mivel az 1874. évi XXXIII. tc. kimondta, hogy a zavarosban halászni tilos. – „Gonosz idők ezek! gondolja magában, a régi jó időkre emlékezve, fejcsóválva áll odább s engedi, hogy ő hát nem bánja, nem is tesz róla; ha oly bolondok az emberek, hogy egy kis friss fejbeverést, apró vesztegetést, egy ital ezt vagy amazt, sőt még a hitegetést, biztatást és fenyegetést is törvénnyel tiltják el, – no hát akkor nem is érdemes másra: vesszen el a világ.” – írta Törs Kálmán a Vasárnapi Újságban megjelent tárcájában.
A választási küzdelem
A hajdanvolt dualista békeidők választásai sem voltak annyira békések, hiszen a választások napján katonaság választotta el egymástól a szekértáborokat. Választási napokon már kora hajnalban pezsgett, mozgott a főváros. A kortesek hatalmas menetek élén, lobogó zászlókkal, zenével, ki-ki a maga jelöltjének a nevét kurjongatva. Ha pedig valaki az ellenjelölt nevét merészelte felemlíteni: „Le vele!”, „Nem kell!”, „Vesszen!” volt reá a válasz. A meggondolatlan polgár pedig okosabban tette, ha széttekintett, merre van a legközelebbi mellékutca, mert bizony megtörténhetett, hogy az ő jelöltje nevét az ellenfél a hátára találta fölírni, még pedig meglehetős goromba vonásokkal.
Borostyáni Nándor újságíró arra hozott példát, hogy amikor valahol egy új jelölt mutatkozott be, egy, a lóca végére szorult szűrszabó vegyített ürömcsöppet a jelölt és kortese örömpoharába. Rekedt hangon kiáltva közbe: „Dejszen, nem midig van az! Nem cserélünk eben gubát. Ott vesszen a kendtek jelöltje, a hol van: ü is csak olyan közösügyes vitéz, mint a másik.”
Az ilyen közbekiáltásból gyakran kerekedett ki verekedés, és amelyik párt aztán jobban győzte erővel, az kitakarította a másikat az ivóból az utcára. Jó ha egyéb baj nem esett néhány megpuhított hátnál és betört fejnél. Mert így választási mozgalom idején nagyon könnyen jut olyan helyzetbe a galibát kereső, hogy meghusángolt tagjait fájlalva, kénytelen el-elénekelni önmagáról:
„Megdagadt a botja helye az én kedves komámnak:
Be nagy csúfja lettem én e világnak!”
Persze a magyar ember az ilyen kölcsönnel nem igen akart adós maradni, vigaszt meríthetett ugyanazon dalból:
„Terem még az erdő botot, terem olyan somfejűt,
A mely olyan nagyot, mint a kendé, üt.”
De hát a választás napjaiban mindannyiunknak élénkebben lüktet a vére, s az indulatok minduntalan ki vannak téve a fölfortyanás veszélyének ott, hol a jelöltjeikhez a meggyőződés és egyéni rokonszenv szívósságával ragaszkodó pártok között folyik a mérkőzés. Pedig ha meggondoljuk, a számtalan jelölt között hány akad olyan, aki arra sem méltó, hogy az orrok vére folyjon érte, vagy csak egy hajszál is meggörbüljön miatta.
Korabeli rajz a kocsmai korteskedésről
Szóval nem volt véletlen az előállott hadi helyzetbe a katonaság mozgósítása!
Választási csalások
Ebben a kérdésben sem dicsekedhetünk, mintha ez korunk találmánya lenne. Már Ammianus Marcellinus említi, hogy a diribitorok, akik választásoknál a szavazólapokat szétosztották, majd beszedték és megszámlálták, eközben módjukban volt, hogy egyik vagy másik jelöltnek kedvezzenek. És éltek is vele!
Az ókori Róma választásairól Montesquieu is megállapítja, hogy „egész városok és vidékek népességét hozatták be Rómába, a szavazattöbbséget megzavarni, vagy maguk számára kicsikarni törekedvén.”
A nyomdokunkba lépő nemzedék már csak regélni fog hallani – minő naivitás! – olyan vén emberektől, akik látták azokat a két részre tépett tíz forintos bankókat, melyeknek egyik részét választás előtt, a másikat utána kapta meg a szavazatát áruba bocsátó választó. Panaszolta fel egy korabeli kritikus.
Az irreális ígéret is régi választási találmány. .A Terézvárosban, melynek választói java nem a „honfoglaló" magyarokra vitte vissza származásfáját, és melyben még a hátul gomboló nadrág kezdetleges korszakát élő Dolfik és Mórickáknak is megvolt a maguk szilárdan nyugvó pártállásuk, túltettek a kortes erényekben akárhány tősgyökeres szittya kerületen. – írták egy korabeli választási tárcában:
„A ki Schvarczot nem akarja,
Azt az ördög elkaparja!"
Itt, ahol a vagyonos lakossága miatt nagy volt a választójogosultak száma, 1872-ben nagy írónk, Jókai Mór is veszett. Köszönhetően annak, hogy az egyik választási programbeszéd azon látnoki mondata miatt, hogy közel a nap, melyen a Terézváros közvetlen összeköttetésbe lesz hozva Kelet-Indiával s a Király utca végén lesz lerakodó helye az ázsiai kereskedelemnek.
Jókai választói a Terézvárosban 1872-ben
A választások ára
Az 1874. évi választási törvény óta, mely a hagyományos etetést s itatást, a hetedhét megyére szóló dínomdánomot s a megvesztegetés egyéb nemzeti módjait, ilyen meg amolyan büntetésekkel sújtott cselekményeknek deklarálta. Ezen új törvény szerint az is lehetett jelölt, akinek nem volt módjában lekötni a választási költségek fedezetére a még kalászaiban ringatózó búzát. Az 1848 előtti időkben harminc-negyven-ötvenezer forintba is kerülhetett egy-egy tisztújítás.
A magyar választások régi, hagyományos jellegéhez tartoztak a csapra ütött hordók, az ökörsütések. Manapság már ez is még tovább silányult. A magyar gyomorba való ökröt és megöntözésére a magyar torokba való bort felváltotta a krumpli és a tej. Amiből az szűrhető le, hogy nem csak az alkohol képes megfosztani józan ítélőképességétől és eszétől az embert.
De volt, hogy a jelöltek fényképeit sok választó kokárdába viselte. Időnként omnibuszok fáradhatatlan kortesekkel, s irgalmatlan nagy zászlókkal tettek körutakat a más városrészekben, hirdetve, hogy melyik párt van előnyben, vagy buzdítva a még nem szavazottakat. Pedig ezek a zászlók nem voltak a legolcsóbbak. Egy korabeli hirdetésből tudjuk, hogy a választási zászlók 2 és fél rőftől 6 rőfig terjedtek, de ezek hímzésekkel, arany vagy ezüst rojtokkal, feliratokkal 75-250 forint áron voltak kaphatók. (1 rőf = kb. 78 cm.) 1 osztrák-magyar ezüst forint = 100 krajcár és a marhahús kilója 29, a juhhúsé 22, a disznóhúsé 28 krajcárba került, egy pár csirkéért 40 krajcárt kértek el.
Korabeli hirdetés
"A magyar választásoknak befolyását a gyáripar előmozdítására alkalmasint a csehországi Liebig-cég fogja legjobban méltányolhatni, mivelhogy 180 000 Ft árú vörös, fehér, zöld zászlóanyagot adott el Magyarországnak. – Hiába! még korteskedésünknek is más vette hasznát", írta a Vasárnapi Újság 1875. július 11-én. Bár manapság már nem a zászlók dominálnak, a mai sorban megjelenő óriásplakátok talán még többe kerülnek. A hirdetési felületek pedig könnyen meglehet, hogy nem magyar, hanem francia tulajdonban vannak. Azaz mai kampányainknak is idegen szedi a hasznát!
Persze volt dicséretes kivétel is. A Vasárnapi Újság 1872. jún. 9-én híradást ad egy helyes gondolkodású ifjú jelöltről, kitől a falusiak lobogókat, jelvényeket, kokárdákat, tollakat kértek s ő azt felelte: „számítsák ki atyámfiai, polgártársak, hogy körülbelől mennyibe kerülnének mindazok, s én azt az összeget átadom kegyelmeteknek az iskolájok javára.”
Kár, hogy nevét nem jegyezte fel a történelem számára az újság! Így aztán az is lehet, hogy személye csak egy mondába illő vágyálom volt. Mint ahogy azóta is vágyálom maradt Deák Ferenc 1872-ben a megválasztását követően elmondott beszéde:
„Én tisztelem és szeretem a honpolgárok azon részét is, kik ellenfeleink. Adja isten, hogy legyenek ellenfeleink jövőben is e hazában, de a polgár a polgártársának – ha ellenfele is – ellensége ne legyen. Magyarország felvirágzása csak akkor biztos, ha a politikai működésnek, az ellenkező irányú eljárásnak keserűségeit nem visszük át a magánéletbe; ha azokkal, kik más véleményen vannak, ellenfelek vagyunk, határozottan ragaszkodunk a magunk jól megfontolt nézetéhez, de ellenségek soha sem leszünk."
✽ ✽ ✽
