Horváth Laci egy volt a színházzal. Lacit mindenki szerette és Laci mindenkit szeretett a színházban. Mi sem lehet erre nagyobb bizonyíték, mint hogy remekbe szabott könyvében, az Emlékpróbában mindenkit „urazott”. Még a nála sokkal fiatalabb kellékes társát Böröcz Jóskát is, Böröcz úrnak nevezte. Bár ez első – és sajnos utolsó - könyve volt, stílusa, mintha egy már kiforrott író stílusa lett volna. Amikor elolvastam, felhívtam, és csak ennyiben foglaltam össze kritikámat: Jó darabig nem találtam helyet a könyvednek, amikor észrevettem, hogy két könyv között még van még egy kis hely. Így aztán bekerült a helyére egy Krúdy és egy Márai Sándor kötet közé.
A Színművészeti Főiskolán kezdte színházi életét, mint dramaturg tanonc. Karrierjét azonban a történelem kettészabta. Miután kiszabadult Kádár börtönéből, ahová az 1956-os, ki tudja milyen, ráfogott rendszer buktató tevékenységért, bedugták, 1958-ban – mi másnak is mehetett volna – beállt kellékesnek az Operaházba. Hordta, rakosgatta, törölgette, kiosztotta a sztároknak és visszavette tőlük a talmin csillogó kellékeit.
Számomra, mint egy megkésett, vagy korát túlélt Krúdy figura létezett. Ő óbudai volt, én Széna téri. 1956-ban számára a Schmidt-kastély, számomra a Széna tér volt a világtörténelem. Az életéről, az Operaházról (hisz a kettő egy s ugyan az) írt könyvéből tudom, hogy azonos volt életterünk. Ő a Sipos vendéglőtől számolta a kocsmákat, éttermeket, eszpresszókat a Várban található Old Firenzéig. Én, az Old Firenzétől a Siposig. A közbeeső állomások mindkettőnk számára ugyanazok voltak.
Most végleg átszerződött a Divina Commediahoz, mint kellékes. Butz Károly és Vörös Laci ügyelő urak – ahogy könyvében nevezte őket – sürgetve hívták, hogy hozza már a csillogó csillagkelléket a korábban átszerződött Éj királynőjének, hogy kezdetét vehesse a galaktikus égi előadás.
In memoriam Horváth Laci !
