Az istenek arra ítélték Sziszifuszt, hogy görgessen szüntelenül egy sziklát egy hegy tetejéig, ahonnan a kő mindannyiszor visszahullott a maga súlyától. Úgy gondolták az istenek, s ennek van némi alapja – hogy nincs szörnyűbb büntetés, mint a haszontalan és eredménytelen munka.
Ha hinni lehet Homérosznak, Sziszifusz volt a legbölcsebb és a legóvatosabb a halandók között. Egy más hagyomány szerint azonban hajlamos volt az útonállásra. Én ebben nem látok ellentmondást. A vélemények megoszlanak arról az okról, amelynek eredményeként ő lett a poklok haszontalan munkása. Elsősorban is szemére vetnek bizonyos könnyedséget az istenekkel szemben. Kifecsegte titkaikat. Aiginát, Aszóposz leányát Zeusz elrabolta. Az apa megütközött leánya távollétén, s Sziszifusznak panaszkodott. Ez tudott a leányszöktetésről, s felajánlotta Aszóposznak, hogy elmond mindent, ha viszonzásul Aszóposz vizet fakaszt Korintosz fellegvárában. Az égi villámoknál többre becsülte a víz áldását. Ezért bűnhődött az alvilágban. Homérosz azt is elmeséli nekünk, hogy Sziszifusz leláncolta a halált. Hadész nem tudta elviselni elhagyatott és néma birodalmának látványát. Elküldötte a harc istenét, aki aztán megszabadította a Halált legyőzőjének kezéből.
Azt is mondják még, hogy Sziszifusz, mikor már halálához közel volt, meg akart győződni felesége szeretetéről. Azt parancsolta tehát neki, hogy dobja testét temetetlenül a piactér közepére. Sziszifusz az alvilágban találta magát. Ott aztán, felháborodva az emberi szeretettel annyira ellenkező engedelmességen, engedélyt kapott Hádésztól, hogy feleségét megbüntetendő, visszatérjen a földre. De amikor újra viszont látta e világnak képét, belekóstolt a vízbe és a napfénybe, nem kívánt visszatérni a poklok árnyékába. A felszólítások, haragkitörések, figyelmeztetések semmit sem használtak. Még számos évig élt az öböl hajlatában, a csillogó tenger és mosolygó föld között. Az istenek döntésére volt szükség. Árész kapta el a merész fickót a gallérjánál és elszakítva örömeitől, erővel visszavitte az alvilágba, ahol már ott állt készen a sziklája.
Érthető már, hogy Sziszifusz az abszurd hős. Szenvedélyei következtében és kínjai folytán. Az istenek megvetésével, a halál gyűlöletével, és életszeretetével hívta ki azt az elmondhatatlan kínszenvedést, amelyben az egész lét arra való, hogy semmit se fejezzen be. Ez az az ár, amelyet fizetnie kell e föld szenvedélyeiért. Az alvilágban levő Sziszifuszról semmit sem mondanak nekünk. A mítoszok arra készültek, hogy a képzelet töltse meg őket élettel. Ennél csak egy megfeszülő test roppant erőfeszítését látjuk, hogy felemelje az óriási követ, görgesse, és felhajtsa a százszor újrakezdett meredeken; látjuk a görcsösen összeráncolt homlokot, a kőhöz tapadt arcot, a segítő vállat, amely tartja az agyaggal borított tömeget, a lábat, amely alátámasztja, amint két karjával átfogja, földel teli két kezének teljesen emberi biztonságát. A legvégén ennek a hosszú erőfeszítésnek, amelyet ég nélküli távolság és mélység nélküli idő mér, elér a célhoz. Akkor Sziszifusz nézi a követ, amely néhány pillanat alatt legördül abba az alsó világba, ahonnan ismét fel kell majd hozni a csúcsokhoz. Leszáll a síkságra.
Visszatérés közben, ebben a szünetben érdekel engem Sziszifusz. Az arc, amely a kövekhez oly közel gyötrődik, maga is kő már! Látom, amint ez az ember ismét lemegy nehéz, de egyforma léptekkel, a szenvedéshez, amelynek sosem fogja végét ismerni. Ez az óra, amely olyan mint egy lélegzetvétel, s amely épp oly biztosan visszatér, mint nyomorúsága, ez az óra, az öntudat órája. E pillanatok valamennyijében, amikor elhagyja a csúcsot és lassan leszáll az istenek nyomorúságos szállása felé, Sziszifusz fölötte áll sorsának. Erősebb, mint a sziklája.
Ha ez a mítosz tragikus, ez azért van mert hőse tudatos. Mert valóban, hol volna a szenvedése, ha minden lépésénél éltetné a siker reménye? A mai munkás dolgozik életének minden napján, ugyanazon a feladaton és ez a sors nem kevésbé abszurd. De nem tragikus, csak azokban a ritka pillanatokban, amikor tudatossá válik. Sziszifusz istenek proletárja, tehetetlen és lázadó, ismeri a maga nyomorúságos helyzetét teljes egészében: erre gondol a hegyről leszálltában. A tisztánlátás, amelynek kínoznia kell őt, ugyanakkor beteljesíti hősünk győzelmét. Nincs sors, amelyen a megvetés nem tudna felülemelkedni.
✽ ✽ ✽
Ha bizonyos napokon a leszállás gyötrelem közt megy végbe, megtörténhetik gyönyörűség közepette is. Ez a szó nem felesleges. Elképzelem Sziszifuszt, amint közeledik sziklájához, s kezdetben ott volt a bánat. Amikor a föld képei erősen élnek az emlékezetben, amikor a boldogság hívása nagyon sürgető, megesik, hogy a szomorúság feltámad az ember szívében: ez a szikla győzelme, ez maga a szikla. A mérhetetlen nyomorúságot túlságosan nehéz elviselni. Ezek a mi getszemáni éjszakáink. De a felismerés elpusztítja a megsemmisítő igazságokat. Így Oidipusz is eleinte tudatán kívül engedelmeskedik a sorsnak. Attól a perctől kezdve, hogy tud, tragédiája elkezdődik. De ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesve felismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely őt e világhoz köti, egy leány hűvös keze. Mérhetetlen szó harsan fel ekkor: „Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van”. Szophoklész Oidipusza, épp úgy, mint Dosztojevszkij Krilovja így adja meg az abszurd győzelem formuláját. Az antik bölcsesség csatlakozik a modern heroizmushoz.
Az ember nem fedezi fel az abszurdumot anélkül, hogy kísértése ne támadjon la boldogság kátéjának megivására. "Eh! hogyan, ily szűk utakon...?" De nincs csak egy világ. A boldogság és az abszurdum ugyanegy föld két fia. Elválaszthatatlanok. Tévedés lenne azt állítani, hogy a boldogság szükségképpen az abszurd felismerésből ered. Épp úgy megtörténik, hogy az abszurd érzése születik meg a boldogságból. "Úgy ítélem, hogy minden jól van.” – mondja Oidipusz, és szent ez a szó. Visszhangzik az ember vad és korlátolt univerzumában. Tanítja, hogy nincs, nem volt minden kimerítve. Egy istent űz el erről a világról, amely a kielégületlenséggel és haszontalan fájdalmakhoz hajló hajlammal költözött ide. Ez teszi emberi üggyé a sorsot, amelyet az emberek közt kell elintézni.
Ebben rejlik Sziszifusz minden néma öröme. Sorsa hozzá tartozik. Sziklája az ő jószága. Hasonlóképpen, az abszurd ember, amikor gyötrelmét szemléli, elhallgattatja valamennyi bálványt. És a maga csendjének hirtelen visszaadott univerzumban a föld ezernyi apró, megigézett hangja kél. Öntudatlan és titkos hívások, minden arculatnak hívogatásai, ezek a győzelem szükségszerű fonákja és ára. Nincs napsütés árnyék nélkül, és meg kell ismerni az éjszakát. Az abszurd ember igent mond, és erőfeszítésének nem lesz többé szünete. Ha van is egyéni sors, de nincs felsőbb végzet, vagy legalábbis csak egy van, s erről tudja, hogy elkerülhetetlen és megvetésre méltó. Egyébként pedig tudja, hogy ura a napjainak. Ebben a kényes kifinomult pillanatban, amikor az ember visszafordul élete felé, Sziszifusz, miközben sziklájához közeledik, vizsgálja azt az összefüggéstelen esemény-sorozatot, amely sorsa lesz, melyet ő teremt, mely emlékezetének pillantása alatt forr egybe és nemsokára halála üti rá a pecsétet. Így, meggyőződve arról, hogy minden, ami emberi, teljesen emberi eredetű, mint látni kívánó vak, aki tudja, hogy az éjszakának sosem lesz vége, még mindig megy. A kő meg gurul. '
Otthagyom Sziszifuszt a hegy aljában! Az embert mindenkor megvárja a terhe. De Sziszifusz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely tagadja az isteneket és felemeli a sziklákat. Ö is úgy ítél, hogy minden jól van. Ez a mostantól kezdve gazda nélkül maradt univerzum nem tűnik neki sem terméketlennek, sem hitványnak. Ennek a kőnek minden szemcséje, ennek az éjszakával teli hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világot alkot. A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberszívet.
Boldognak kell képzelni Sziszifuszt.
✽ ✽ ✽
